Egy újabb kottafej, megint egy. Lassan kész a darab. A legújabb. Mindjárt. Csak még egy pici kell. Egy iciripiciri. De nézd csak! Az egyik hangjegy megszökik, eliszkol! Olyan apró, mint egy molekula. Fut. Elfut, eliszkol! Megáll a muskátlinál. Körülnéz. Odamegy a tűpárnához. Megfogja az egyik gombostűt. Erősen. Megpróbálja kihúzni. Nem megy. Megpróbálja még egyszer. Sikerül. A vállára teszi, masírozik vele. Büszke, hetyke a járása. Most a konyha felé fordul. Rohanni kezd egy kövér szőlőfürt felé. De hopp! Megcsúszik egy olajfolton. Elesik. A fenekére. Már nem henceg. Fájó sebeit tapogatja. Megsajnálom. Elfordulok, hogy zsebkendőt keressek neki, megtöröljem. Erre ő suttyomban a szőlőszemért nyúl. Feltűzi a tűre. Mint egy lándzsa, melyen a hadizsákmányt viszi. Hogy hova? Nem tudom, talán ő se tudja. Megvonja a vállát és elindul a sivár vágódeszkán át a messzeségbe. Hogy igaz volt, valóban megtörtént-e csupán egy pici, kitöltetlen hely mutatja a kottán. Egy iciripiciri.
Fodor Virág