Szeptember volt és Emma a Széll Kálmán téren várt a villamosra. Nagymamájához ment, aki betegen feküdt kis budai lakásában.
Emma összehúzta magán kabátját és a kavargó leveleket nézte, próbálván megnyugodni, ugyanis majdnem leszédült a metróból való feljövetelkor, a mozgólépcsőn. Mindig is félt a magasban, most ráadásul majdnem fel is lökték. Ő csak próbált egy helyre koncentrálni, nehogy le kelljen néznie.
És akkor jött az Idegen, meglökte, és Emmának egy percre megállt a szívverése. Aztán visszanyerte egyensúlyát és dühösen az Idegenre bámult. A többieket kerülgetve-lökdösve sietett felfelé.
Emmának most is felállt a szőr a hátán, ha a történtekre gondolt. Soha többé nem akart mozgólépcsőzni.
Az emberek lassan gyülekeztek a villamosmegállóba. Az újságárus mosolyogva árulta lapjait. Emma a kis, főként ponyvaregényeket áruló bolt kirakatát nézte. Észre se vette, hogy egy magas fiatalember épp meg akarja őt szólítani.
– Szia, kislány! – mondta mosolyogva.
Emma szíve ismét megállt egy percre. Utált idegenekkel, ismeretlenekkel kommunikálni. S most itt ez a férfi, és Emmának semmi kedve nem volt vele beszélgetni. Megijedt. Felismerte a férfiban az Idegent.
Félelme átcsapott dühbe és haragba. Mit tegezi őt le ez a fiú, aki majdnem lelökte a lépcsőről?
– Jó napot – mondta fagyosan és elfordult.
– Hová mész egy ilyen esős napon? – kérdezte az Idegen.
Emma kelletlenül válaszolt:
-A nagymamámhoz – mondta. Ekkor belebújt a kisördög. – Nagyon beteg szegény. Meglátogatom, viszek neki gyógyszert.
Mikor befejezte, az Idegen arcát fürkészte.
– És hol lakik a nagymamád? – kérdezett újra az Idegen, ravaszul mosolyogva.
Emma is elvigyorodott és megadta a címet. Ekkor jött meg a villamos. A lány felszállt, otthagyva az Idegent. Nagyon kíváncsi volt, most mit fog csinálni.
A villamos ajtaja becsukódott. Az Idegen nem szállt fel, de Emma biztos volt benne, hogy még fognak találkozni.
Mikor Emma leszállt a járműről, az eső épp elkezdett szemerkélni. Megszaporázta lépteit, nem akart elázni. Nagymamájához a megállótól még öt percet kellett sétálnia. Az eső egyre jobban esett. Emma magában dühöngött, amiért nem hozott esőkabátot, de közben folyamatosan az Idegenre gondolt.
Eközben befordult az utcába, ahol nagymamája lakott. Amint a társasházhoz közeledett, egy taxi húzott el mellette és ott állt meg, ahová a lány igyekezett az esőben. Valaki kiszállt belőle, kinyitotta esernyőjét és aláállt virágcsokrával együtt. Emma szíve egy nap alatt harmadszorra hagyott ki egy ütemet. Szinte futva tette meg az utolsó lépéseket. Az Idegen már mosolyogva várta, s mikor megérkezett, behúzta az ernyő alá.
– Hát újra találkozunk – nézett Emma szemébe. – Úgy látszik, elfelejtettél virágot hozni a nagymamádnak. De semmi baj. Csak, hogy tartsuk magunkat a forgatókönyvhöz, szolgáltatok én csokrot.
Emma cinkosan a fiúra mosolygott.
– Egyébként, nem mondta neked anyukád, hogy ne állj szóba idegenekkel? – komolyodott el hirtelen a férfi, de szemében továbbra is nevetés bujkált.
– Hogyne mondta volna – válaszolta Emma ugyanolyan komolyan. – De hiszen mi ismerjük egymást!
– Igazán? – kérdezte meglepetten a fiú.
– Persze. Majdnem fellöktél a mozgólépcsőn.
– Mennyire igazad van! – nevetett a férfi. – De így utólag szeretnék bocsánatot kérni illetlen bemutatkozásomért.
– Igazán nincs semmi baj, én se voltam túl barátságos ismertségünk kezdetén. De azt még áruld el nekem, hogy miért rohantál oly’ nagyon?
A férfi még jobban elvigyorodott.
– Hogy le ne késsem a villamost.
Hartyánszky Annamária