Nincs több remény… A hó elzárt minket a külvilágtól, a rádió már második napja süket. A túlzott kísérletezés és a vegyszerekkel való óvatlan bánásmód pedig olyasvalamit engedett szabadjára, aminek soha nem lett volna szabad létrejönnie. Kontárkodásunknak hatalmas ára volt, melyet most meg kell fizetnünk. Az ásónk eltörött a fagyott földben, amikor megpróbáltuk eltemetni azt, ami Zsoltiból megmaradt. A kutya talált rá a házigazda bakancsára. Kilógott belőle valami, ami egykor a lábszára lehetett… Mikor lemegy a nap, nem tehetünk mást, csak imádkozunk. Isten kegyelmébe ajánlom mind magam, mind társaim lelkét. A Gonosz vadászik ránk a sötétben.
Őszintén megvallva, tényleg hasonló sötét víziók gyötörtek, mikor tudatosult bennem, hogy január 14-től négynapos kémiatáborban veszek részt. Tizenegyedikesként ebben az évben vettem föl a kémia fakultációt, s csak ott szembesültem vele, hogy az elmúlt néhány évben mennyire ellazsáltam a tantárgy tanulását. Elképzeltem, hogy négy napig együtt fogok kémiázni csupa profival, akik Irinyi-versenyre, OKTV-re, olimpiára, s még ki tudja, milyen hasonló ínyencségekre készülnek. Nos, ez, mivel tisztában voltam saját ismereteimmel illetve azok nemlétével, nem volt túl önbizalom-építő hatású.
Ezekkel a kétségekkel érkeztem meg egy ködös csütörtök reggel az Újpest-Városkapu buszpályaudvara, ahol rögtön kellemesen csalódtam. Kiderült ugyanis, hogy a „profik”, akiket én legalább huszonötször huszonöt centis kockafejjel képzeltem el, ugyanolyan „átlag” istvánosok, mint én, vagy bárki más, s rengeteg jófej is akadt közöttük. Megkerestem az ismerősöket, majd Szabó Klára tanárnő névsorolvasást tartott, s irány a busz. Kellemes hangulatban telt az út; negyvenpercnyi utazás után érkeztünk meg célunkhoz, Leányfalura, a gyönyörű szép Ulászló Vendégházba. A házigazda, Jobbágy László (akinek rémálmaimmal ellentétben mindkét bakancsa megvan és kitűnő egészségnek örvend) és édesanyja nagyon szívélyesen fogadott bennünket. Elfoglaltuk a szobákat, de sok időnk nem maradt a kipakolásra, ugyanis érkezett a szigorú parancs a vezérkartól (Szabó Klára tanárnőtől és Borbás Réka tanárnőtől), hogy fél óra múlva kötelező jelleggel jelenjünk meg az ebédlőben, méghozzá kémia-felszereléssel együtt. A már csak valami csodában reménykedő ember botorkáló lépteivel indultam meg az ebédlő felé, kezemben szorítva az utolsó mentsváraimnak számító könyveimet (biztos, ami biztos alapon még a hetedik osztályost is elhoztam). Itt ért az első kellemes meglepetés, ugyanis szó sem volt arról, hogy mindenkinek tizenkettedikes versenyfeladatokat kellene megoldania. Nem is lehetett volna, hisz rengeteg évfolyam, így a nyolcadikosok, kilencedikesek is szép számmal képviseltették magukat, s mindenki a saját tudásához mérten kapta a számítási példákat. Az ember kezdte az egészen egyszerűekkel, majd haladt az egyre nehezebbekkel tovább, míg végül egy-egy témakör mesterévé vált. S nem mondom, hogy a reggelitől ebédig, majd ebéd utáni pihenőtől vacsoráig tartó folyamatos kémiázás nem minden óranézegetés nélkül telt el, de az is tény, hogyha az ember valamit sokat csinál, gyakorlatra tesz szert, és ez hasznára válik.
Hogy is nézett ki egy napunk a kémiatáborban? Reggel nyolckor felkeltünk, mosakodás, felöltözés, majd reggeli. Zsömle, vaj, felvágott, lekvár, a szokásos tábori koszt. Nekünk, nagyétvágyú, felsőbb éves fiúknak, sikerült egy asztalhoz ülnünk, úgyhogy valódi zsömlemaffiaként gyűjtöttük be a megmaradt, vagy éppen csak felügyelet nélkül hagyott párizsikat, sajtokat.
Utána következett a munka. Feladatok, számítások, egyenletek hosszú sora várt ránk, s a többszöri, bosszantó megállapítás, hogy a falon csüngő óra biztos cinkelt, vagy tudom is én, mert egyszerűen nem létezik, hogy még csak ennyi az idő. Azért akadtak kellemes vonásai is ennek a szakasznak. Nem sürgetett senki, szállásadóink pedig mindig gondoskodtak finom citromos teáról. Meleg teát kortyolgatva kényelmesen elmélkedni egy-egy probléma felett, miközben kinn nagy pelyhekben hull a hó – ez az érzés megfizethetetlen (de minden másra ott van a „tudjukmi”).
Egy órától ebédszünet a zsömlemaffia csökkentet működésével, mivel bőséges repetára volt lehetőség, étkezés után egy óra szieszta, majd a változatosság kedvéért újból kémia. Azonban ezúttal az önálló (vagy csoportos) munka nem tartott olyan sokáig, ugyanis délután kezdődtek az előadások, amelyekből minden napra jutott egy. Sütő Péter a szerves kémiai reakciókról, Szabó Csenge Lilla az elektrokémiáról, Miklós Zoltán tanár úr az egyensúlyra vezető kémiai reakciókról beszélt. Az előadások minőségét dicséri, hogy még én is megértettem mindent (bár az én minőségemet nem dicséri, hogy jó részét már azóta sikeresen el is felejtettem)
Vacsoráig újra számolás, utána meg a jól megérdemelt játék. Na és milyen? Naná, hogy kémiás, de ezekből is rengetett lehetett tanulni. Tabut játszottunk kémiai fogalmakkal, fele sem igaz-oztunk, és kvízekkel is foglalkoztunk, melyeknél ha odafigyelt az ember, rengeteg hasznos dolgot elsajátított, miközben játszott egy jót. Ezek után kezdődtek a nap első kémiamentes percei. Vérre menő hócsaták a falu előtt elterülő réten, majd már benn, a meleg helyiségben a polcról előkerült a francia kártya, s megkezdődtek a nagy zsugázások, többnyire mocsarazás. A játék heve annyira magával ragadott bennünket, hogy utolsó este egészen hajnali ötig játszottunk, bár két órakor Borbás tanárnő egy feltételhez kötötte a további fennmaradást: aki maradni akart, annak meg kellett oldania egy ionegyenlet-rendezést! Mondanom sem kell, hogy ez hajnali kettőkor, körtényire duzzadt, piros szemekkel, és már a kártya körül is csak valamicskét forgolódni tudó, ködös gondolatokkal rendelkező társaságból csak egy embernek sikerült. A többiek, így jómagam is, lealkudtuk egy egyszerű oldatos példára. Aztán álmosan, de új ismeretekkel s a közös játék kellemes emlékképeivel eltelten mindenki felbattyogott a saját szobájába, majd pizsamába bújás, és egy belassult tévémacihoz hasonlító fogmosás után mindenki elterült az ágyában.
Szóval valahogy így nézett ki egy napunk a kémiatáborban. Talán a fentiek tükrében senki sem fog csodálkozni, ha elárulom, hogy én bizony az egész napi események hatására minden éjjel a kémiáról álmodtam. Számok, x-ek, mol/dm3-ekrepkedtek behunyt szemhéjam előtt. A tanárnő is így volt ezzel. Ő azt álmodta, hogy újra érettségizik, s belőlünk áll a bizottság…
Összességében elmondhatom, hogy nagyon jól éreztem magam, mert egy remek társaság gyűlt össze, akik közt öröm volt a munka és tanulás, s nagy megkönnyebbülésemre a tábor folyamán Matyi horkolásától, valamint a bableves utáni fiúszobánk szagától eltekintve semmiféle Gonosszal nem volt dolgunk.
Merényi András