A német nyelv szépségeit igazán csak az tudja megérteni, aki alaposan megismerte már a rejtelmeit. És aki a rejtelmeit megismerte, az miért ne vállalkozna arra, hogy egy egyhetes tábor keretében továbbmélyítse tudását.
Szerencsére erre idén is volt lehetőség: Iskolánk lelkes csapata július elején a kecskeméti Kodály Zoltán Gimnáziummal egyetemben ellátogatott a Bodensee környékére.
A Bodensee arról híres, hogy Németország, Ausztria, Svájc, illetve jelképesen Lichtestein is határolja, így elég nehezen jön rá az utazó, hogy pontosan melyik országban is tartózkodik, amikor körbejárja a bodenseei városokat. A táborhely Németországban, egy Oberreute nevű kis falucskában volt, a Fuchs névre hallgató szállodában.
A csapat harmadikán szombaton, reggel hét órakor indul az iskola elől. A busz a felszálláskor már félig megtelt: a kecskeméti kodályosok már egy órája utaztak Budapestig, hogy innen velünk együtt menjenek tovább.
Az út rettentően hosszú volt, 13 óra, szünetekkel/ megállásokkal együtt, még úgy is, hogy a két buszvezető maximálisan kihasználta a megengedett sebességet. Persze az utat megpróbálták elviselhetőbbé tenni egy filmmel, ám a 13 óra, az 13 óra.
A busz este nyolcra gördült be a helyes alpesi ház elé. Mondanom sem kell, egy pillanat alatt kipattantunk a buszból, és tíz percbe sem telt, mire elfoglaltuk a szobákat. Az első nap el is ment az utazással.
Másnap reggel szembesülnünk kellett a német „bőkezűséggel”: reggelire és elvitelre a házinéni összesen két zsömlét adott, mellékelve azt a szóbeli használati utasítást, hogy a helyünkben ő egyet megenne, egyet elvinne. ( Ugyanis a városnézések és túrák közepette nem volt időnk éttermekre vadászni, hanem helyettük szendvicseket csomagoltunk) Persze a helyzet elsőre rosszabbnak tűnt, mint volt: a két kis zsömlécskét ki lehetett egészíteni külön kiskosárba elhelyezett kenyérszeletekkel.
Miután elkészítettük az „bőséges” útravalót, indult is a busz a közeli városba, Bregenzbe, Vorarlberg híres központjába.
A délelőttöt egy iskolában töltöttük, bár a programot legkevésbé ez a szó jellemezi. Némettudásunk alapján három csoportba osztottak minket, és csoportonként kaptunk egy-egy anyanyelvi tanárt. A több órás tanítás inkább hasonlított játékhoz. A 
tanárnők/ tanárurak jókedvű bemutatkozása után bejártuk Bregenz szebb utcáit, megnéztük a parlamentet, ahol egy ülésre is benéztünk, megmutatták nekünk Európa legkeskenyebb, 57 centiméteres házát és megismerkedtünk a vízi színpaddal, illetve az éppen aktuális operával. Ezek közben egész héten hallgathattuk a gyönyörű kiejtést és önbizalommal töltött el minket, hogy még maguk a németek/ osztrákok sem tudják a szavak névelőjét.
Délután az óvárost fedeztük fel egy quiz segítségével. Ezután irány a természet: egy felvonó felvitt minket a közeli Phänder hegyre, aminek a tetején egy alpesi vadaspark található. A vaddisznók, szarvasok, nyulak és mormoták után várt ránk a hír: ne is álmodjunk róla, hogy lefele is lifttel megyünk, inkább a lábunkat használtuk. A „hegyről-le” túra másfél óra kőkemény lefele csúszkálással telt, és délutáni térdfájással. De a kilátás tagadhatatlanul szép volt: a hegyek, Bregenz és a Bodeni-tó együttese.
Este vacsora után egy súlyos feladat várt ránk: a naplóírás. De nem ám magyarul! Németül kellett összebarkácsolnunk a mondatokat, és hozzá rajzolgatni, ragasztgatni. Akkor és ott szörnyen nehéznek és időigényesnek tűnt, de a hét végén visszalapozva vonakodva elismertem: nem is volt rossz, hogy megíratták velünk.
Estére még tervben volt egy ismerkedés is, de a focimeccs miatt elmaradt.
Másnap a jókedvű tanítás után két program is várt ránk: először ellátogattunk az inatura névre hallgató fergetegesen modern és interaktív múzeumba. A téma az ember, a természet és a technika volt. A termek hangulatosan ki voltak dekorálva (a bányáról szóló részlegen csupasz, elhanyagolt volt, az erdő állatvilágát bemutatónál minden fából volt megépítve); a fizikai jelenségek nagyon látványosak voltak; a kitömött állatok szőrét meg lehetett tapintani, sőt, kifejezetten kérték, hogy tegyük meg és az emberről szóló kiállításon tesztelhettük az érzékszerveinket. Szerintem nagyon jól oldották meg a kiállítók, hogy a sok információ megmaradjon az emlékezetünkben, még akkor is, ha mindez németül volt.
Ezután újabb kirándulás várt ránk, méghozzá egy szurdok. Szerencsére az ottani terep nem nagyon lejtett, nem nagyon emelkedett, ráadásul a hatalmas, nedves sziklák között nem volt nagyon meleg. Igazi kirándulós idő. A táj gyönyörű volt: halkan folydogáló kispatak, süvítő, hűs erdő, hatalmas sziklafalak, megbízhatatlan fahidak.
A túránk a víz mellett gyorsabbra sikerült, mint gondoltuk: a találkozási helyre, ahova a busz is érkezett volna, azaz egy közeli hegy bizonyos pontjára fél órával előbb érkeztünk. Ám a buszunk még a megbeszélt idő után fél órával sem jött. Térerő még véletlenül sem volt, így hát mit volt mit tenni, elindultunk gyalog lefele a hegyről. Szerencsére útközben egy helyi járat felvett minket, és levitt, ahol megtudtuk: a buszunk túl hosszú volt ahhoz, hogy feljöhessen értünk.
Este a vacsora mellet már csak a naplóírás várt ránk.
A következő nap délelőtt volt az utolsó tanítási napunk, ami ezáltal rendhagyó lett: a tanárnőktől és tanáruraktól egy Servus, Grüezi und Halo című dallal búcsúztunk el. Reméljük a közönség értékelte, és megértette, hogy itt nem az énekhangunk és az általunk énekelt gyönyörű, végtelenített formában sokáig nem hallgatható szám a fontos, hanem inkább a szándék.
https://www.youtube.com/watch?v=Zz70j_3wGqI
Ezután ellátogattunk Lindauba, ahol három óra szabadidőt kaptunk, így alkalmunk volt megnézni a nevezetességeket, mint például a régi, kidíszített városházát; a hatalmas kikötőt; a Mangturmot, ami ablakából Rapunzel aranyhajfürtjei lógnak ki, várva, hogy valaki felmásszon rajta; a világítótornyot és hát a szűk kis sikátorokat.
A hosszú városnézés után a hasunkra is gondolhattunk, ugyanis Alois Keck, a sajtmester várt minket saját sajtüzemében, elmagyarázta, mit is kell átélnie egy sajtnak, mielőtt elkészül, és egy kis kóstolóval is megkínált bennünket. Azt ugye mondani sem kell, hogy az üzemben olyan bűz uralkodott, ami onnan minden élő embert kiűz.*idézet egy versből*
Este a szállóban először fordult elő, hogy a vacsoránál kaptunk repetát is, ami még egy pizza szeletet jelentett. És persze a naplóírás ma sem maradt el…
Másnap az egész napot megkaptuk, hogy felfedezzük a Bodensee-t és környékét, és a tanárnők ezt ki is szerették volna használni. Reggel korán kellett kelni, a szokásosnál rövidebb idő alatt elkészülni, és hamar elindulni. Egyszóval reggel semmi olyanra nem volt idő, ami egyébként elhanyagolhatatlan: ágyból nehezen kikelés, álmosan pislogás, zombi módjára közlekedés, ábrándozás, céltalan bolyongás, a reggel értelmének felkutatása.
Első állomásunk Konstanz volt, ahol éppen csak a legszükségesebb dolgokat néztük meg, kezdve a székesegyházzal. Az épület megdöbbentően hatalmas volt, aprólékosan kidolgozott apróságokkal díszítve.
Ezek után átvágtunk a város zsúfolt utcáin, és átléptünk a Hus- Haus, más néven Huszi-ház küszöbén. Itt a konstanzi zsinatról volt szó, és persze Jan Hus-ról. Mivel a ház és a szobák elég kicsik voltak, igencsak megnőtt az egy négyzetméterre jutó diákok, illetve a háton marad táskákkal okozott orrba nyomások száma.
Konstanzban nem maradtunk tovább, rögtön indultunk tovább a Rheinfallhoz, más néven a Rajna-vízeséshez, amit mindenki a legjobban várt. Mivel ez Svájcban van, a határnál várnunk kellett, de végül a látvány kárpótolt minket a hőségben töltött percekért.
A vízesésnél kellemes hűvös és hatalmas tömeg fogadott minket, mindenki a csodálatos látványosságot fotózta. Nem véletlen, hogy a Niagara-vízeséshez hasonlítják.
Itt a tanárnőknek változtatnia kellett a programon, ugyanis a megemelkedett vízszint miatt nem mászhattunk fel a vízesés közepén lévő sziklára, „csupán” egy sétahajókázás volt megengedett. A negyed órás hajóút alatt nemegyszer kerültünk vészes közelségbe a lezúduló víztömeggel, és az út végére a szemüvegesek garantáltan nem láttak a vízcseppek miatt.
Itt még eltölthettünk egy órát szabadidő formájában, fotózkodtunk, körbejártuk a vízesést, majd buszra szálltunk, és a nap utolsó programjaként megnéztük a festőien szép kisvárost, Stein am Rheint. A város a szűk és színes utcáival és a gerendás házaival leginkább a német és olasz hangulatok keveredésével jött létre. De nem csak a látvány volt elképesztő. Az csak hab volt a tortán, hogy ennek a kisvárosnak az egyik utcájában egy híres-neves csokoládébolt található, így hazafelé a buszon mindenki az újonnan beszerzett édességére koncentrált.
Tekintve, hogy mennyi programunk volt, elég későn értünk vissza a szállásra, így az a váratlan hír fogadott minket, hogy aznap nem kellett naplót írnunk.
Nekem személy szerint ez a nap tetszett a legjobban. Rohanós volt, de gyönyörű.
Persze az utolsó nap is tartogatott meglepetéseket. Délelőtt a meersburgi várat fedeztük fel, ami mind színeiben, mind hangulatában elég szürke volt, mégis figyelemreméltó. Ez a látogatás igen hosszúra sikerült, az egész délelőttöt rászántuk, és csak délután indultunk tovább hajóval, át a Bodenseen egészen Mainau szigetére.
Furcsa volt látni, hogy milyen trópusi növények nőnek ott. Ezen a szigeten két nagy látványosságot néztünk meg, de nem együtt, szét lehetett válni. 
Mi a rózsakerttel kezdtük. Szerintem nem kell magyarázni, miért ezt a nevet kapta: az egész kert tele volt szebbnél szebb rózsákkal. Szerencsénk volt, hogy akkor virágoztak.
Ezután átmentünk a Schmetterlingshausba, Lepkeházba, ahol tikkasztó hőség uralkodott. Én arra számítottam, hogy elvétve fogunk látni egy-egy lepkét az üvegfal mögött. Így ért hatalmas meglepetés: az üvegház tele volt lepkékkel, de nem üveg mögött, nem is volt elkerített rész. Az állatok a növényeken pihentek, amik behajoltak a turistáknak kijelölt útra, rászálltak a vállunkra/ fejünkre, összenektároztak miket, sőt volt olyan semmitől se rettegő pillangó, amelyik a földön járkált, úgy kellet átlépnünk. Ráadásul voltak más szabadon eresztett állatok is: a lábunk körül valamiféle ismeretlen madarak mászkáltak. Döbbenetes volt. Mi a maradék szabadidőnket itt töltöttük, sőt, annyira elfeledkeztünk magunkról, hogy későn indultunk vissza, és majdnem utolsónak érkeztünk a hajóhoz, ami ugye nem vár.
Visszaérve levezetőként ellátogattunk egy szabad strandra, és a vállalkozóbb kedvűek megmártózhattak a Bodenseben is.
A szálláson már csak a pakolásra kellett koncentrálni, és nem kellett bepótolni se a tegnapi naplóírást, se az aznapit.
A hazaút kalandosabb volt, mint odafelé: Bécs környékén ugyanis lerobbantunk egy órára. Tanácstalanok voltunk, a buszvezetők nem mondtak semmit. Csak a füstöt láttuk, meg a hatalmas meleget éreztük, ami a busz hátuljában alakult ki, és szép lassan terjeszkedett előre. Így hát mikor végre- igaz tyúklépésben-, de elindultunk, mindenki tapsolt. Ezután még egyszer megállt a busz, félő volt, hogy megint valami probléma van, de végül újra maximális sebességgel robogtunk haza, Budapest felé.
Igaz otthon mindenki beszámolt a hét eseményeiről, sőt, én is ezt teszem most, egy cikk formájában, mégis a tábor hangulatát igazán nem lehet elmesélni. Ahhoz, hogy ti is érezzétek, ott kell lenni.
Köszönjük Vimlátiné Kálmán Judit tanárnőnek a szervezést és Pusztai Mária tanárnőnek a kísérést!
Írta: Gyöngyösi Sára