A szertorna az egyik sportág a sok közül, amely olimpiai akrobatikus sport. Természetesen van női és férfi torna is: a női torna szerei a felemás korlát, a gerenda, a talaj és a női lóugrás, a férfi tornának pedig párhuzamos korlát, gyűrű, nyújtó, lólengés, talaj, és férfi lóugrás. A férfi tornának lényegesen több szere van, de a női változat is nagyon látványos. Sokakban (mint például bennem is) felmerül a kérdés, hogy vajon az emberek miért élvezik azt nézni, ahogy a sportolók természetellenes mozdulatokat végeznek a testükkel, és miért számít ez szépnek. Mert annak számít, különben az emberek nem szeretnék, néznék, vagy simán csak kedvelnék ezt a sportot.
Ennek a sportnak az űzésében az a legfontosabb, hogy a sportoló hogy viszonyul a szerekhez, és mit érez a gyakorlatok végzése közben. Csak úgy, mint a többi sportban, ebben is azok tudnak eredményeket elérni, vagy egy bizonyos ponttól folytatni, akik elég jók hozzá, és akik valamiben kiemelkedően jók, azt mindenképpen élvezik is, a sikerélmény, és büszkeségérzet miatt. Élvezik ezerszer elgyakorolni a flikket, még úgy is, ha sokadszorra is fejjel előre esnek bele a szivacsgödörbe, élvezik megkapni a visszajelzéseket, arról, hogy mit kell javítaniuk pl. a kecsességükön és ami a legfontosabb, hogy rettegnek már a pillanattól, amikor azt mondja az edző, hogy mehetnek, mert vége az edzésnek. Aki nem hajlékony, vagy ügyes a sportban, meg valójában nem is érdekli az egész, az nagyon nehezen értheti meg, hogy milyen, amikor óra előtt megállsz a tornacsarnok ajtajában, látod azt az óriási termet, amiben van tizennyolc gerenda, húsz felemás korlát és négy lóugrató, és megnyugváshoz hasonló, biztonságérzetet, meg úgy általánosságban boldogságot érzel. Legtöbbször kétfajta módon csöppenhetnek bele az emberek a női szertorna világába, 1. a szüleik óvodás éveik elején beadják komoly egyesületekbe, hogy „vérbeli versenyzőt” faragjanak belőle, vagy 2. szintén a szülők, szépen lassan észreveszik, hogy a kislányuk egyfolytában szabályos hátraszaltókat csinál a kihúzott kanapén, hogy szokatlanul hajlékony, és imádja bámulni a szertornát, ha éppen ott ragad a sportcsatornán családi tévézés közben. Mondjuk sok 
ehhez hasonló jel utal arra, hogy érdemes elkezdeni a tornát, és legtöbbször az is lesz a vége, hogy a gyermek a gerenda tetején köt ki, és ráadásul nagyon is tetszik neki a helyzet. De még a tornának sem kizárólag napos oldala van, ugyanis nagyon sok időt, alázatosságot, kitartást igényel, és sajnos sokszor túlzottan is erős a csábítás a csarnokból kivezető ajtó felé. De aki igazán elhivatottan szeret valamit, legyen szó teniszről, kosárról, kézilabdáról, tollasról, vagy műugrásról az mindig meg tudja emberelni magát és azt mondani, hogy ez egy különleges sport, és nem lehet csak úgy feladni, elhagyni vagy elbúcsúzni tőle. Viszont ha annyira mégsem szoros a kötődés, és már tényleg úgy érezzük, hogy nincs előre út, akkor ideje kiválasztani egy egyéb, mindegyik másiknál szimpatikusabb sportot, és belefogni abba. Ilyen szempontból hátrány még a torna, ugyanis a tornászoknak túlságosan is ellazulnak az ízületeik, és így egy bizonyos idő után nem tudnak bármelyik másik sportra váltani, mert nincs meg a megfelelő ízületi kötöttségük. Ezenkívül a gyakorlatok sokszor –még ha minimálisan is – deformálják pl. a csuklót. Sérülésveszélyes is, nagyon sok baleset történhet edzések közben is, tapasztalatból mondom, hogy már az is iszonyú kellemetlen tud lenni másnapra, ha a tegnapi edzésen megrántottad a nyakad.
Nos, mikor én először találkoztam a sporttal, és annyira elragadott, hogy hónapokig nyaggattam anyukámat, hadd járhassak már tornára, a szüleim ezeket mind-mind elmondták és elmagyarázták, egy rakás cikket mutattak, a torna rossz oldaláról és nem értették, hogy mindez miért nem hat meg és miért akarok még mindig olyan erősen belefogni ebbe a sportba. Amikor kicsi voltam, én is egyfolytában romboltam otthon a bútorzatot, azzal, hogy megállás nélkül gimnasztikai akrobatikus mozdulatokat gyakoroltam és nem lehetett leállítani, vagy egyedül hagyni egy szobában egy üres szőnyeggel. Mindenesetre nagy nehezen sikerült elérnem, hogy a sport minden hátrányával együtt elkezdjem a tornát és eddig – remélem nem is fogok- nem éreztem megbánást emiatt vagy, hogy nem érte meg és szerintem a szüleim sem gondoltak erre még soha.
Szóval utolsó szóként minden sport fárasztó, megterhelő és csalódásokkal teli, ahogy ez is, de kevés nagyobb öröm van annál, mint amikor meghajol előtted az edződ és azt mondja: Ez tényleg tökéletes volt. Nem mondom, hogy bármelyik életkorral, bármilyen alkattal és bármilyen ügyességgel bele lehet fogni a nő szertornába – ez sajnos nem az a sport, de erre is igaz az, hogy sosem késő, valamilyen szintig bármikor el lehet jutni bárkinek, és én megígérem, hogy nem bánja meg.