Molnár Bálint – A napkeltve
Csokonai Vitéz Mihály után szabadon…
A sötétségben úszó csöndes világban,
Mint párhuzam bármely emberfiában,
Böcsületes polgári népek e nesztelen békiben,
Legmélyebb álmit alusszák Hold bódító fényiben.
Míg a bitang, s hitvány ebugatták,
Kik az utcákat járván átkutatták.
A sok lármás, Istenharagító posvány,
Lopással családjára szégyent hozván.
Ó mond, miért engeded eme csúfos rossz embereknek,
Hogy éltük utolsó homokszemei le nem peregnek,
Bizton nem születik semmi ember végtelenül gonosznak,
De mér’ nem vetsz véget azoknak, kik csakis bajt okoznak?
Miért kellett néked, ó Földnek balga embere,
Hogy kezedben legyen kiváltságoknak tengere?
Mér’ kellett néked, a tulajdonért vért ontanod,
Sok széptől, s jótól társaidat megfosztanod?
Tetteinket az estve ismeri,
S mindet rémálmokkal bünteti.
Felriad
sz,s megnyugszol az ismerős környéket látván,
Csak fekszel mozdulatlan, s éberen a reggelt várván.
Percrül-percre csak múlik zavartalan az estve,
Míg a Nap ragyogó sugára reggelt nem kelte.
A korai napkeltében még látszik a múló est,
Ragyogó pompában a Hold veres alkotásnak fest.
Csöndesül most már az esti szélvész sebes sodra,
Magára húzza dunnáját és rákacsint a Holdra.
Pár pillanatig még küzd a piciny Hold a hatalmas Nappal,
De uralmát elveszítve az est végleg ágyába nyargal.
Pirúlt horizonú messzeségi helyrül,
Melengető gyereksereg hangja zendül.
Újraéledő napraforgók kelet felé néznek,
Esti ragadozók bömbölvén nyugovóra térnek.
Ijedt madársereg a csípős légbe röppen,
Szunnyadtságából a disznó is felröffen.
A Nap a kék égen egyre feljebb kúszik,
Addig, míg egyszer csak el nem ér a csúcsig.
Emelkedj drága Nap, szabadítsd ki a söt
étség rabjait,
Nyújtsd ki, tárd ki felénk melengető karjaid.
Jertek szellők, s a hűvös levegőt melegítsétek,
Korán kelő munkásokat dologra lelkesítsetek.
Önts éltet a túlontúl fagyott testembe,
Tégy értelmet fájón haldokló lelkembe.
Ó, áldott természet! Csak te vagy e világon nékem,
Nincs senki kivel tovább gyarapodna emberi vérem.
Sorsom sebtében, semmittevőn sodródik a semmibe,
Tenélküled tündöklő természet, életem semmi se.