A szülői pofon, a szükséges rossz

Én a szülői pofont nem nevezném szükségesnek, de vegyük figyelembe, hogy a szülők a munkahelyükön, vagy a folyamatos stressz miatt, már a gyerekeik nélkül is rendkívül idegesek, ilyenkor könnyen elcsattan egy-két pofon. Tehát, ha a felnőttet még a gyerek is ingerli, lehet, hogy a pofon egyfajta stressz oldásként hat, de mi történik szegény kisgyerekkel, aki kivételesen ma megette a spenótot, és ma rendesen aludt az oviban, de véletlenül leejtette a poharát, és az összetört. Kívülről könnyű ítélkezni, hogy a szülő nem ütheti meg a gyerekét semmiképpen, mert a gyereknek pszichés gondjai lesznek miatta stb., de a helyzetet csak akkor értjük meg, ha ezt a saját gyerekünkkel kell lerendezni.

Az biztos, ha megérdemelt tettért kapja, (és persze nem mások előtt, hogy meg legyen alázva) akkor sokat használhat. Viszont tényleg nagyon fontos, hogy tudatos legyen, ne a stressz és a feszültség levezetése. Muszáj éreznie a gyereknek, hogy nem indulatból teszi ezt a szülő, hanem a saját érdekéért. Továbbá ami még nagyon fontos szerintem, hogy a gyerek a szülőben valóban a szerető szülőt lássa, ne pedig az indulatost. Nagyon jó minta ez neki! Legtöbbször stressz helyzetben csapnak oda a szülők: olyasmi történt, hogy azonnal közbe kell avatkoznunk, és ilyenkor a kéz mindig kéznél van. Sok esetben nem beszélgetünk el a gyerekkel a történtekről, nem mutatjuk meg neki a helyes utat. Kiabálunk rá, ha rosszul viselkedik, de azt nem vesszük észre, amikor jó. A jó viselkedést nem díjazzuk, a gyereket szinte alig dicsérjük, a rosszaságot viszont szigorúan büntetjük!

Közhely, hogy a jutalmazáson alapuló nevelés eredményesebb, mint a testi fenyítés. Sok szülő azonban átesett a ló túlsó oldalára. Kapsz egy százast, ha kiviszed a szemetet, kitakarítod a szobádat – mondják csemetéjüknek. A felnőttek számára a jutalom gyakran valami anyagi természetű dolgot jelent: ilyenkor mindig a zsebükbe nyúlnak, meg akarják vásárolni a gyerek jóságát. Pedig jutalom lehet egy séta, közös játék, beszélgetés, egy közös kirándulás. A másik fontos dolog: tanítsuk meg a gyereket örülni! Az örömünket mindig nyilvánítsuk ki előtte. Ki kell mutatni, mennyire örülünk annak, hogy együtt vagyunk, hogy mindenki egészséges a családban, hogy szépen süt a nap, hogy jó a kedvünk.

Ranschburg szerint szándékosan semmilyen körülmények között sem szabad megütni egy gyermeket. A nevelésnek olyan nagy eszköztára van, ne használjuk a testi fenyítést, mert az rendkívül megalázó és káros a gyermek személyiségfejlődését tekintve. Más kérdés, ha az indulat hevében esetleg elcsattan egy tasli a popsira, netán egy pofon. Eszközöket használni azonban tilos: tabu a nadrágszíj, a fakanál és az erőből, ököllel verés is, mint ahogy arra sincs mentség, ha valaki szándékosan, rendszeresen alkalmazza a testi fenyítést. Csak az lehet, hogy fejembe száll a vér és eljár a kezem, de mire odaér a gyermek fenekéhez már szinte csak egy legyintés. A hatása azonban sokkal erősebb: a gyerek megszeppen, szót fogad. De hova vezet ez? Legközelebb, ha megint rendetlenkedik, még nagyobbat ütök vagy netán többet? Semmiképpen!

A szülő is ember, vannak érzései és nincsenek kötélből az idegei. De mindent meg lehet beszélni. Általában az a szülő veri a gyerekét, aki bizonytalan és tehetetlen, azt érzi, nincs hatalma a gyermeke felett vagy ő maga is bántalmazott volt gyermekkorában. Nem szabad belépni ebbe az ördögi körbe! Próbáljuk megbeszélni a gyermekünkkel, miért vagyunk rá mérgesek és mit várunk tőle. Ha nem fogad szót, büntessük meg számára felfogható és értelmezhető módon: a csíny és a büntetés mértéke mindig legyen összhangban és kapcsoljuk össze a kettőt, ne csak fenyegetőzzünk, hogy majd egy távoli időpontban pl. nem játszhat Pistikével.

Minden ember más, és más, ezért a hasznos módszerek is eltérőek lehetnek. Találjuk meg azt, ami hasznos, de lehetőleg minél kevesebb erőszakot, szidást és fenyítést alkalmazzunk.

Sárkány Lídia