A cseregyerekek úgymond öt napra jöttek, ami igaz is, csak megtévesztő, ugyanis hétfőn este kilenckor futott be a vonatuk, és pénteken reggel korán indultak is vissza. Szóval összesen három napban kellett bemutatnunk nekik a magyar kultúrát és Budapestet.
Ez így első hallásra igencsak nehéznek és reménytelennek hangzik, ám szerintem sikerült átadnunk a lényeget. De ne szaladjunk ennyire előre.
A közösen töltött néhány napunk nagyon sűrű és tartalmas volt.
Hétfőn este kilencre mentünk az állomásra, hogy fogadjuk a magdeburgi gyerekeket. A menetrend szerint fél után öt perccel kellett volna megérkezni a vonatnak, így félkor szépen lassan elindultunk a vágány felé. Csak mikor odaértünk, derült ki, hogy már tíz perce megjöttek, és a csomagokat is sikerült lepakolniuk.
A szerencsésebbek –mint például mi- már váltottunk néhány szót WhatsApp-on; és kaptunk is egy képet, hogy tudjuk, kivel is találkozunk majd, de még így is bonyolult volt a sok idegen arc között megtalálni a cserediákunkat. Számíthattunk volna rá…
Végül nem is emlékszem hogyan, de sikerült egymást megtalálnunk. Szerintem még a legrutinosabbak izgultak!
Otthon már nem nagyon maradt sok mindenre idő. Épp hogy csak azt megbeszélni, ami igazán szükséges, mert késő volt, és másnap reggel korán kellett kelni.
És akkor kicsit bővebben a másnap reggelről: fél kilenckor gyülekeztünk a Batthyány téren, hogy onnan hévvel Szentendrére, majd a Skanzenba, majd megint Szentendrére mehessünk. Csak az volt fáradt, aki a szigorúan szükséges témákon kívül este még mást is szóba hozott, így megnyújtva az ágyba kerülés idejének hosszát; vagy az, aki a tömegközlekedés miatt korán kelt.
Azt tudni kell, hogy a programok nagy része angolul zajlott, hogy mindenki megértsen mindent, hiszen a németek hiába értettek – valószínűleg- németül, a magyarok közül nem mindenki tanulta azt a nyelvet.
Ennek ellenére voltak programok, amiket csak magyarul látogathattunk meg: ilyen volt a Skanzenben is.
Két csoportra váltunk, és két külön bemutatót néztünk meg: az én csoportomnak a kenyérsütés jutott. (Én ezért személy szerint nagyon hálás vagyok, ugyanis az ott helyben megsütött cipót –ami inkább zsömlére emlékeztetett, mint kenyérre- megehettük.) A hölgy, akinek a segítségével elkészíthettük kenyeret – és teletömhettük a hasunkat- magyarul beszélt, így itt nekünk kellett fordítanunk.
Ezután visszamentünk Szentendrére, ahol három óráig szabadidőt kaptunk. Így aztán ehettünk lángost, fagyit, vásárolhattunk, és sétálhattunk a Duna partján.
Visszaérve Budapestre a tervezett programok véget értek, ám egy kis csoport –amit történetesen a cserediákom és én is alkottunk – felment a Bazilikába, hogy onnan felülről megnézhesse Budapestet illetve utána ehessen egy virág alakú fagyit –ami nem csak szép, de elképesztően finom is, mindenkinek tudom ajánlani- a híres Rózsa fagyizóban a Bazilika mellett.
Este otthon még beleférhetett a családdal egy film vagy társasjáték is.
Szerdán az iskolában kezdtünk. Mindenki nagyon fáradt volt, hiszen előző nap egész nap úton voltunk, és az idegennyelvet is megterhelő használni. De hát ezzel számoltunk is.
A suliban egy meglepetés tánc, PPT előadások Budapestről, egy magyar vagy fizika óra, és egy másik előadás várt minket, de utóbbiról majd egy kicsit később.
Az ebédet a Sissiben kaptuk, ami finom hagymaleves és érdekes állagú krumpliprüré volt rántott hússal. Volt olyan német diák, aki vegetáriánus, és volt olyan, aki vegán volt, de ők sem maradtak éhen.
Ezután 4 csoportra váltunk, és kaptunk egy-egy úti levelet. Közösen kellett eljutnunk a Széchenyi fürdőhöz, majd a Margit-szigetre, aztán a cipőkhöz a Duna-parton és végül a Váci utcába. Minden állomáson várt minket két ember, akiknél feladatokat kellett megoldanunk. A csoportok útközben feltorlódtak, szóval a végére eltűnt kettes és a négyes csoport közötti különbség.
Ezután szabadidőt kaptunk. A mi kis összeverődött társaságunk például ellátogatott a Vásárcsarnokba. Utána ajánlott volt valamit enni a közeli éttermekben, ugyanis kilencig volt időnk, mikor pedig a Vígadó térről indult a sétahajónk.
Budapest este a fényekkel gyönyörű volt, a hajón viszont fagyos szél tombolt. Akik nagyon fáztak, leköltözhettek az alsó térbe. A kilátás mellé Kovács Ilona tanárnő információkat is elmondott Budapestről, a 9.b-s lányok pedig népdalokat énekeltek a Dunáról. Jól választottak témát.
Csütörtökön volt az utolsó napunk, amikor is reggel nagy hőség fogadott minket. Senki se számolt vele, hogy délután már a rövid ujjú pólóban is melege lesz, és hogy le fog égni.
Reggel a Parlament előtt gyülekeztünk. A kijutást kicsit megnehezítette, hogy a metró Kossuth- téri megállóját lezárták, de a 2-es villamos 3 percenkénti járata szerencsére volt olyan megértő, és kisegített minket ebben a nehéz helyzetben.
A csapat két csoportra bomlott. Én a németekkel tartottam tovább, és arról, hogy mit csinált a másik csoport, semmit sem tudok.
Azt viszont szívesen megosztom, hogy mi miket néztünk meg. Egy extra vezetést kaphattunk, ugyanis nem a szokásos Parlamentlátogatásban volt részünk. Igaz a koronához nem mehettünk közel –ne próbálhattuk fel-, de az ülésteremben nyugodtan körbenézhettünk, felmehettünk a mikrofonhoz, és akinek volt kedve – talán csak a reggelnek tudható be, hogy nem volt ilyen- még beszédet is tarthatott.
A Parlament után egy hosszú séta várt ránk a Duna mentén és a Lánchídon át fel a Budai várba. Itt aztán megint csak szabadidőt kaptunk. A mi kis társaságunk például egy közeli boltban Erős Pistát, kolbászt, rétest, és mindenféle egyéb magyar terméket vásárolt.
Ezután a szabadidőn belül elmentünk az Erkel színházhoz, ahol egy operakalandon vettünk részt. És itt térnék vissza a szerda előadásra. A színházban a Bánk bánt néztük meg, amiről előtte Bóka Gábor tanár úrral beszélgettünk. Ő mondta el nekünk a történet eseményeit, és a keletkezését.
Mivel egész nap kirándultunk, ezért ott, az operában vettük fel a fehér inget vagy blúzt.
Az előadás hétig tartott, azonban csak magyar felirat volt, így jól jött, hogy a tanár úrral előtte átbeszéltük a darabot.
Ezek után pedig átgyalogoltunk az iskolába, ahol egy búcsúesttel búcsúztattuk a németeket. Igazán jó hangulattal távoztunk, ugyanis kaptunk hideg ételt, táncolhattunk –még a TiszaPé-s tánc is előkerült-, együtt énekelhettünk Lili és családjának kis együttesével, sőt, a német cserediákok kórusa is fellépett, és énekelt nekünk néhány dalt. De szerintem az is árulkodik a búcsúest sikeréről, hogy este tízig eltartott.
Otthon vagy a hazafelé vezető úton elgondolkozhattunk, hogy milyen rövid, de pörgős is volt ez az elmúlt hét.
Másnap reggel korán reggel találkoztunk a Keleti pályaudvarnál, bár még így is ez volt az a reggel, amikor a legtovább aludhattunk. Miután könnyes búcsút vettünk egymástól, és a vonat bekebelezte a sok német diákot és – jó esetben- a bőröndjüket, a vonat elindult, mi pedig integetve néztünk utánuk.
Ám nem volt sok időnk elmerengni, ugyanis várt ránk az iskola.
Észrevételek a csereúttal/ magdeburgi diákokkal kapcsolatban:
A német diákok nagyon magasak, a mi osztályunkban a legnagyobb lány is szinte a legkisebbnek számított közöttük.- Az én cserediákom és a barátai nagyon kedvesek és megértőek voltak, ezenkívül nagyon felélénkültek, ha a magyar és a német nyelv összehasonlításáról volt szó; vagy tanácsot kértünk, mert elvesztünk a német nyelvben….
- … sőt, annyira segítőkészek voltak, hogy kérés nélkül megtanította nekünk néhány szleng kifejezést, így a napok folyamán mindig tudták ellenőrizni, hogy az újonnan tanult szót jó helyzetben használjuk-e, vagy hatalmas a félreértés.
- Mint általában mindenki, ők is nehéznek találták a magyar nyelvet; nehezen különböztették meg az s, z, sz, zs és cs hangokat….
- … ennek ellenére izgatottan próbálgatták őket kimondani és megjegyezni, ami igencsak vicces volt mind nekünk és mind nekik.
- Alaposan ismerik a sztereotípiát, miszerint a minden magyar csak csípős paprikával eszi az ételeket…
- … ezért mikor megtudták, hogy én és az osztálytársnőm nem szeretjük a csípős ételeket, kicsit csalódtak lettek, mert ők viszont mind igen.
Köszönjük Jakab Edit tanárnőnek a lelkes és odaadó szervezést, Vimláti Judit tanárnőnek és Kovács Ilona tanárnőnek pedig a kísérést!
Gyöngyösi Sára