Hallelujah…

bundestor.com

bundestor.com

Életében először volt templomban. Megrémisztette a padsorok egyhangúsága, a falak merevsége, a csönd. Az a borzalmas csönd, amely bekúszott minden repedésbe, kilökve onnan minden mást, minden emlékeket. Nem lehetett elképzelni, hogy ezen a helyen történtek jó dolgok is: esküvők, keresztelések. Megannyi ember nevetése. De most már csak a csönd maradt. Az emberek szorosan egymás mellett ültek, így próbálták melegíteni egymást.
Ez szép, gondolta a kislány. Bár miután vége lesz a misének, mindenki újra eltávolodik a másiktól. Csak arra a rövid időre segítenek a másiknak, amíg az nekik is jó. Ez nem szép. De ez már így van évek óta.
Egy ember állt meg az oltár mögött.
A pap, emlékeztette magát a lány. Még otthon elmagyarázták neki, hogy mi micsoda, de ő már csak erre emlékezett. És arra, hogy a templom közepén keresztre feszített embert ábrázoló szobor Jézus Krisztust ábrázolja. Félt ettől a szobortól: arca fájdalmat tükrözött, és magányt. Minden ember fél a magánytól.
A pap elkezdett beszélni, de a kislány nem értette, mit mond: a szavak összefolytak a templom falaival. Percek teltek el, de senki nem mozdult meg.
Ha megmozdulnak, gondolta a kislány, Jézus is megmozdul. Idegesítette a szobor mozdulatlansága. A fájdalom, ami soha nem múlik el. És az, hogy senki nem segít rajta.

- Miért nem segítenek a bácsinak? – kérdezte a mellette ülő nőt. Az csúnyán nézett rá, és ujját a szája elé emelve sziszegett. Morogva fordult el. A kislány még mindig a szobrot nézte.
Ekkor lépett be a terembe a kórus. A község büszke volt ezekre az emberekre: nem énekeltek valami jól, de voltak. A pap elhallgatott, és várakozóan az újonnan érkezőkre pillantott. Ők elővették a kottáikat, és egyszerre elkezdtek énekelni. A kislány nem ismerte a számot, de a dallama megnyugtatta. Nem is hallotta így az embereket olyan hamisnak.
Érezte, ahogyan az emberek körülötte felsóhajtanak. Egy pillanatra mintha eltűnt volna a magány. Aztán visszatért: az emberek kezébe, szemébe, szájába. Ott volt a ruhájukban, a könyveikben. Behálózta az életüket.
- Hallelujah – énekelte a kórus. A kislány ráismert a zenére: anyukája énekelte mindig elalvás előtt. De a mama már nem él, ezt ő is tudta. Nyugtalanul mocorogni kezdett: a zenével visszatért minden. Az emlékek, a nevetés, az illatok. Ott voltak, és néhány pillanatig elűzték a magányt. Egy pillanatig azt érezte, hogy lebeg.

happy50cafe.blog.hu

happy50cafe.blog.hu

Aztán megint visszakerült: a padsorok, a falak, a csönd. El akart innen menekülni, hogy újra a mamával lehessen.
Mire észbe kapott, már az ajtó felé rohant. Cipője kopogott a hideg köveken, és tudta, hogy az emberek utána fordulnak. Ez nem érdekelte: futott, ahogyan csak bírt. Hallelujah. A kapu nehéz volt és régi.
Ahogyan kiért az hóesésbe, összerogyott. Hallotta, hogy a háta mögött még mindig szól a zene, de ez már nem érdekelte. Térden állt a hóesésben, és egyszerre szívta magába a magányt és az együttlét csodáit. Hagyta, hogy az emlékek feltörjenek.
A mama mindig azt mondta, hogy amikor vége van a zenének, egy pillanatig csöndbe kell maradni. Mert akkor van az egésznek a legnagyobb varázsa.
A zene ekkor elhallgatott. És ott volt a pillanat: a pillanat, ami még megmaradt a kislánynak az anyjáról. Aztán minden megszűnt. A zene, az emlékek, az illatok. És a kislány egyedül maradt a magánnyal. Hallelujah.

Julcsi