„A Genesisben a kamerámon keresztül a természet szólt hozzám. Megtiszteltetés volt hallgatni.“
Sebastião Salgado 
1944-ben született Brazíliában. Jelenleg Párizsban él. Bár közgazdasági tanulmányokat végzett, karrierjét 1973-ban Párizsban profi fotósként kezdte. Több ügynökségnek dolgozott, köztük a Magnum Photosnak 1994-ig, amikor Lélia Wanick Salgado, kizárólag Sebastião munkái számára, létrehozta az Amazonas imagest. A hetvenes évek elejétől érdeklődése fokozatosan a fényképészet felé fordult.
A Genesis egy fotográfiai utazás a Föld körül, egy expedíció, amely felfedezi azokat a helyeket, sivatagokat és óceánokat, állatokat és népeket, amelyeket a modern társadalom hatásai elkerültek, bolygónk érintetlen tájait és élővilágát tárva elénk. A művész szavaival élve: egy szerelmes verssel tiszteleg fenséges, de törékeny bolygónk előtt.
A kiállítást végigjárva elgondolkoztam azon, micsoda művészet a fényképészet. Nem véletlen, hogy Sebastião a különböző művészeti ágakra jellemző szavakkal él, mikor fényképeiről beszél (Hallgatni a világ szavait, verssel tisztelegni a bolygónk előtt). Mi is nap mint nap átélünk olyan pillanatokat, amiket megfelelő minőségű kamera hiányában nem vagyunk képesek megörökíteni, pedig kellene. Szerencsére egyre többen foglalkoznak ezzel a szakmával, egészen új dimenziót teremtve ezzel a művészetek végtelen birodalmában. Sok fotós a színekkel játszik, a gyönyörű kontrasztokat örökítik meg, egy szép naplementét, egy szivárványt a vihar után, de Sebastião valami egészen különleges dolgot tesz. Minden képe fekete-fehér, mely lehetetlenné teszi a színekben való gyönyörködést, mégsem mulasztja el azt az érzést, hogy valami egészen különlegesnek lehetünk szemtanúi. Vajon hogy lehet ez? A képei eddig ismeretlen, mégis már sokszor elképzelt tájakat mutatnak be, melyek a képzeletünkben színesednek ki. A fekete, és fehér színektől az egész kép olyannyira sejtelmes lesz, hogy szinte kedvünk támad elmenni a kép készülésének pontos helyére, hogy szemünkkel is megcsodáljuk azt, és megbizonyosodjunk benne, a való világunk nem ilyen, ez csak egy filter a képen.
Nekem legjobban a Tengeri leguán című kép tetszett meg. Ezek a Galapagoson élő hüllők egyféle sárkányok a mi életünkben. Bőrük pikkelyei fémesen csillognak, amelyek ebben a színvilágban is igazán különlegesek. Egyszerre tűnnek puhának, mint a valódi bőrből készült csizma, és érdesnek, keménynek, mint a smirgli-papír. Az, hogy ennek az állatnak a lábát fotózta le a művész, bennem azt az érzést is kelti, hogy olyanok ezek a lények, mint mi emberek. Öt ujjú végtagjaikkal egészen különleges benyomást keltenek az emberben. Nem is különböznek tőlünk annyira, mint amennyire az ember először gondolná. Ha nem ismerném ezeket az állatokat, először talán kéknek, vagy zöldnek képzelném őket. (Ilyen szép pikkelyei csak egy szép állatnak lehetnek.) De sajnos a valóság ennyire nem elkápráztató. A tengeri leguánok nagyon egyszerű szürkésbarna, esetenként vöröses küllemmel rendelkeznek. Persze előfordulnak különböző változatok, különböző fajoknál, de szinte minden esetben barnás színű a lábuk. Milyen meglepő, hogy mennyi mindenen változtat az, ha valami színes, vagy nem.
A képek sok érzést és benyomást tettek bennem, és meggyőződésem, hogy a művészet lényege az, hogy a befogadó is részesülhessen abból a világból, amit a művész lát, ami érzésem szerint maximálisan megtörtént ezen a kiállításon.
Gyenes Lídia