Rózsák háborúja – tévhitek, és Shakespeare mint történelmi forrás
Mit takar a „rózsák háborúja” elnevezés?
A rózsák háborúja az angliai Lancaster- és York-dinasztia trónért való viaskodása volt, amely 1455-től 1485-ig tartott. Az elnevezés a két dinasztia jelképeiből ered: a Lancastereké a vörös, míg a Yorkoké a fehér rózsa volt. Az utókor kegyetlen polgárháborúként tartja számon, habár több történész is állítja, estek meg veszteségesebb csaták a világtörténelemben. Ebben a dolgozatban megvizsgálom, miért vonják le sokan azt a következtetést, hogy a rózsák háborúja szembetűnően véres volt, és hogy ezt milyen forrásokra alapozzák.
A háború kezdete, okai
A fő konfliktust kiváltó ok, amire az egész visszavezethető, VI. Henrik uralkodása. VI. Henrik nem volt egy különösebben tehetséges uralkodó, mivel súlyos mentálisan betegségben szenvedett. Megosztotta a nemességet: egyesek hűségesek voltak hozzá (ők voltak a Lancaster-pártiak), míg mások szívesebben látták volna, ha York hercegéhez kerül a királyi cím (York-pártiak).
A Lancaster-pártiak főként Észak-Nyugat Angliában, a gazdaságilag elmaradottabb grófságok arisztokratái közt találtak támogatóikra. A York-pártiak támogatói ennek pontos ellentéte voltak: dél-kelet angliai, fejlettebb területek feudális nagyurai, az ottani polgárság, és új nemesség.
A tévhitek
Mint azt már említettem, az utókor véresebbnek állítja be a rózsák háborúját, mint amilyen ténylegesen volt. Ennek több oka is lehet:
- polgárháború: az angol történészek, mivel a saját hazájukról esik szó, valószínűleg nem tudják száz százalékig objektíven szemlélni a témát. Bár szembe kell néznünk a tényekkel: egy polgárháborúra általában mindig, mindenki keserű szájízzel tekint. Elvégre egy nemzet tagjai egymást ölik, pusztán a hatalomért.
- adatok hiánya: a mai történelemkutatók is csak leletekre, de főként az akkori forrásokra tudnak alapozni. Utóbbiak esetében viszont az a probléma áll fenn, hogy nem igazán vették figyelembe az általános, betegségekben való elhalálozásra vonatkozó statisztikákat, ami arányaiban nem tért el annyiban a háború miatti halálesetektől. (Rengeteg dinasztiának nem maradt egyenes ági férfi leszármazottja a járványok és fiú utód hiánya miatt; a rózsák háborúja megemelte ugyan a halálesetek számát, de nem vészesen.)
- a szóban forgó időszak hossza: a rózsák háborúja harminc évig tartott (habár Shakespeare és kortársai már 1399-et, II. Richárd lemondatását jelölték meg a háború kezdeteként). Ebből gondolhatnánk, hogy egy ilyen hosszan elhúzódó polgárháború rengeteg kiontott vérrel jár, holott valójában összesen „csak” 15 hónapnyi csata esett meg a háború időtartama alatt.
- a történelem kiszínezése: ha azt hisszük, Shakespeare királydrámái teljesen hitelesek az információkat tekintve, csalódnunk kell, több szempontból is. Először is, mivel egy drámának nem szokása eseménytelen időszakokról szólni, valamint egész évtizedeket leírni (legalábbis Shakespeare korában nem, amikor még az arisztotelészi hármas egység megtörése is újdonságnak számított), ezért erősen besűrítette az eseményeket, így a hatalom megszerzésére, megtartására szolgáló, morálisan megkérdőjelezhető cselekedeteket rövid időtartamban felhalmozódva látjuk. Ez azt az illúziót keltheti az emberben, hogy minden napra jutott egy árulás, csata, vagy kivégzés. Másodszor, Shakespeare nem történelemkönyvet írt, pontos adatokkal, egyetemi tanárok által lektorálva – drámaíró volt, így a tények pontossága nem volt olyan fontos számára, mint az, hogy a darab hasson a közönségre. (Elég, ha arra gondolunk, milyen földrajzi pontatlanságok fordulnak elő más darabjaiban.) Mivel a királydrámái – főként a III. Richárd – nagyban befolyásolták a rózsák háborújáról kialakult képünket, úgy tűnik, a hatáskeltés sikerült. Harmadszor, ő is ugyanazon krónikák alapján dolgozott, amelyek alapján a történészek, amiknek hibáját már kifejtettem.
A háború vége:
A rózsák háborúja 1485-ben ért véget, a bosworth-i csatával, és VII. Henrik trónra lépésével. VII. Henrik a Tudor-házból származott, így a Lancesterek leszármazottja volt. Nem nagyon volt kire támaszkodnia, apja meghalt, egyke volt, és a tágabb családjában sem igazán voltak befolyásos emberek. Ennek viszont az volt az előnye, hogy egy vérrokon sem követelte a trónt. Trónra lépése előtt Anglia lakosainak körében sem volt széles körben ismert, ennek ellenére (vagy az angolok egy új kezdetbe vetett reménye miatt pont ezért?) 24 évig uralkodott, ami alatt sok változtatást vezetett be.
Shakespeare, vagy amit a világról tudni akartok
Felmerülhet a kérdés, hogy Shakespeare miért írt annyi királydrámát: nem volt ötlete? Esetleg ennyire izgatta a történelem? Esetleg megbízásra dolgozott? Ez utóbbit valószínűtlennek tartom, mivel a II. Richárd trónfosztási jelenetét I. Erzsébet uralkodása alatt a cenzúra elhagyatta.
Miért alkotnak az emberek? Talán azért alkotnak/alkotunk/fogadjuk be az alkotásokat, hogy valamit megértsünk, hogy gondolkodjunk, hogy megpróbáljuk megtalálni egy darab helyét a világ nagy kirakósában. (Nem, nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindennek, ami a kultúrához tartozik, mély filozófiai tartalma van, csupán azt, hogy van, amitől fejlődhet a világról alkotott képünk, ha elgondolkodunk rajta.)
Shakespeare-t tehát valószínűleg nem a történelem érdekelte, inkább a világ működése. Az emberi döntések következményei (Macbeth); az érzelmek megbízhatósága (pl. Rómeó és Júlia); és a hatalom, amit habár a Hamletben és a Macbethben is feszeget, most a Lancaster- és York-tetralógiákat hozom példának, mivel ezek tartalmazzák a háború körülményeit, okait, de főként az odáig vezető utat.
A hatalom esetében Shakespeare rájött, rátapintott valamire, amit Jan Kott csak a „Nagy Mechanizmusnak” hív. Ez a következő: „A nagy történelmi tragédiák mindegyike a trónért vagy a trón megszilárdításáért folyó harccal kezdődik, s mindegyik az uralkodó halálával és az új uralkodó megkoronázásával végződik. […] A feudális történelem egy nagy lépcső, melyen szüntelenül vonul fölfelé a királyok menete. Minden egyes lépcsőfokot, minden egyes fölfelé tett lépést gyilkosság, hitszegés és árulás jelez. Minden egyes lépcsőfok közelebb visz a trónhoz. […] S egyformán vonulnak föl rajta a jók és a gonoszok, a bátrak és a gyávák, az aljasok és a nemeslelkűek, a naívak és cinikusok.”(- Jan Kott: Kortársunk Shakespeare). Ez a közös azokban a darabokban, amiben Shakespeare feszegeti ezt a kérdéskört: ha kivesszük a neveket, ezt a leírást mindegyikre rá lehet húzni. Így van ez a valósággal is, még a mai politikában is megjelenik: ha valaki a megválasztásáért kampányol, el kell nyernie az emberek bizalmát (hatalomért/megszilárdításáért folyó harc), de előbb-utóbb úgyis leváltják, vagy visszavonul („halál”/„új uralkodó megkoronázása”), legyen bár tisztességes és a világot jobbá tevő, vagy korrupt és öncélú. (A történelem tehát tényleg ismétli önmagát, de közben érezhető a változás is – Shakespeare így aktuális marad.)
Összefoglalva: Shakespeare lehet, hogy pontatlan volt történelmi tények tekintetében, de értette, hogyan működik a hatalom. Érdemes az írásait forrásnak tekinteni, de bizonyos fenntartásokkal kell kezelni. Szükséges utánaolvasni más forrásoknak is, és a statisztikákat sem szabad figyelmen kívül hagyni.
Varga Lili
Források:
Új Magyar Lexikon (Mf-R), Akadémiai Kiadó, 1961. (436-437.o: „piros és fehér rózsa harca”)
Jan Kott: Kortársunk Shakespeare, Gondolat, 1970. (7-16.o)
David McDowall: An Illustrated History of Britain, Longman, 1997. (55-56.o)
John Gillingham: A Rózsák Háborúja, Kossuth Könyvkiadó, 1985. (9-14.o)
Géher István: Shakespeare-olvasókönyv, Cseréphalmi Könyvkiadó, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991.
Ralp A. Griffiths és Roger S. Thomas: Hogyan lett naggyá a Tudor-dinasztia?, Hajja & Fiai Könyvkiadó, 2007.