Az indulás szörnyen korainak tűnt; nem is tudom, hogy bírtam felkelni. Valahogy kikóvályogtam a konyhába, ettem valamit, majd összekészültem. Igazából csak a felöltözés nehézségein kellett túlesnem, a csomagjaim már készen várták az indulást. Még egy gyors tükörszemlét ejtettem – a hajam, mint mindig, drasztikus változtatásokat igényelt, így előkotortam a fésűmet (természetesen a bőrönd legmélyén volt), majd összeszorult gyomorral kiléptem a bejárati ajtón.
Ahogy leértem a lépcsőn, megcsapott a hűvös hajnali levegő, melytől már elszoktam, hisz a vakáció alatt nem indultam korán iskolába. Az úton végig csak a tábor és a következő négy év járt a fejemben. Felmerültek a szokásos kérdések, mint hogy „milyenek lesznek az új osztálytárak?”, „fognak-e szeretni?”, „milyen nehéz lesz az iskola?”
És… Megérkeztem. A könnyebb egymásra találás érdekében zöld színű felsőben kellett mennie az osztály minden tagjának. Könnyen meg is láttam a csoportunkat, ott lézengtek a pályaudvar nagy kijelző táblája előtt. A nagy betonszürkeségben olyanok voltak, mint New Yorkban a Central Park: egy kis zöld sziget a város (jelen esetben pályaudvar) szívében. Egy mély lélegzetvétel után megindultam feléjük. Kisebb csoportokba verődve álltak. Amint közelebb értem, láttam, hogy a korai keléstől nem csak nekem meggyötört kicsit az ábrázatom, így nyugodtabban léptem oda hozzájuk és köszöntöttem őket.
Körülbelül fél órát vártunk, eközben lassan szállingóztak be a diákok a pályaudvar óriási kapuin. Végül megindultunk a vonat felé. Mivel egyszerre négy osztály ment táborozni, rendezett sorok helyett kissé amorf alakzatban vonultunk a vonat felé. Minden osztálynak külön vagont foglaltak, így a helyek miatt se kellett aggódni.
Az út elég hosszúra nyúlt, de azért eltelt valahogy. A beszélgetések nem voltak még olyan könnyedek, mindenki visszafogottabban viselkedett. Bár ez, azt hiszem, természetes, hiszen a legjobb formáját akarja mutatni az ember, ráadásul lesz még négy évünk együtt „őrültködni.”
Megismerkedtünk az animátorainkkal is, ők felügyeltek minket és szervezték a programokat. Meséltek az istvános életről, és „túlélési technikákat” osztottak meg velünk.
Végül megérkeztünk… Izgatottan tódult le a több mint 120 gyerek a vonatról. Az idő szép volt, az osztálytársak kedvesek, minden jónak ígérkezett. A táborhelyre buszokkal vittek minket, mivel elég messze feküdt az állomástól. Természetesen a mi osztályunkat vitték utoljára, hiszen miért is lenne olyan szerencsénk, hogy nem kell a negyven fokban állva hőgutát kapni?! Azért elvertük azt az órát, ismerkedős, névtanulós játékokat játszottunk. Itt szembesültem azzal, mennyien is vagyunk az osztályban. Harmincnégy ember, harmincnégy név. Harmincnégy különböző személyiség, akik hirtelen összekerültek és négy évig együtt is maradnak. „Mi lesz ebből?”-merült fel bennem a kérdés…
Végül eljutottunk a táborba. Megkezdtük közös éveinket. A házakban való elhelyezkedés után a délutánt további ismerkedéssel töltöttük. Jól szórakoztunk, sokat nevettünk a játékokon, amiket animátoraink mutattak. Velük is jól kijöttünk, hamar kialakult az összhang az egész csapatban. A késő délutáni órákat a strandolás jegyében töltöttük, a vacsora elfogyasztása után pedig további csapatjátékok következtek, melyek már beleszámítottak az osztályok közötti versenybe.
Fél tizenegykor azonban mindennek gyorsan véget vetettek, mivel voltak olyan naivak a szervezők, hogy elküldhetnek aludni. Az első éjszakán?! Aludni?! Ugyan…
Éjfél körül aztán benyitottak hozzánk animátoraink, hogy kisebb problémák adódtak: jönnek a zombik. Fel kellett öltöznünk; sötétben és hidegben igyekeztünk teljesíteni a kiszabott feladatokat. Ennek ellenére lelkesedésünk nem tűnt el, végül is a feladatok érdekesek voltak, az animátorok is kitettek magukért.
A második nap már csak az osztályok közötti versenyek folytak, ötletes és fantáziadús játékokban vettünk részt. Ezen felül egy osztálytáncot is össze kellett hoznunk, azonban két óra nem bizonyult elégnek számunkra, így a strandidőnket feláldozva alkottunk valamit egy kissé anarchikus, ritmustalan zenére. Bár többet nevettünk, mint táncoltunk, de azért csak összehoztuk! Sőt! A mienk volt a legérdekesebb, egész kis Rómeó és Júlia történetet kerekítettünk ki a dologból (persze modern felfogásban).
Utolsó nap azért még betettek a délelőttre egy kisebb túrát a Büdös-tó körül, ahol csak „párszor” tévedtünk el.. Mindenesetre nagyon élveztem azt is, itt tudtunk még egy kicsit beszélgetni egymással, mielőtt elválaszt minket egymástól az a két, még fennmaradt nyári hét.
A tábor végén nyertest hirdettek. Büszkék voltunk magunkra, amikor felolvasták, hogy nyertünk. Igazán katartikus élmény volt! De tényleg! Jó érzés volt. Gyorsan elrepült az a három, élményekkel teli nap. Alig kaptunk szabadidőt, ami végül is pozitívum, hiszen az animátorok lelkesen szervezték programjainkat, egy percre sem unatkoztunk. A vonaton még búcsúzóul régi slágereket énekeltünk, bár akadt egy-két fazékrepesztő hang… De azért a szándék a fontos.
Összességében boldogan és megnyugodva szálltam le a vonatról, tudva, hogy az elkövetkezendő négy évben sem fogok unatkozni…
Farkas Johanna