A gólyatábor mindenkinek izgalmas. Gólyáknak főként, hiszen itt nekik minden új. Az arcok, a tanárok, s az istvános lét. De nekünk, animátoroknak sem piskota a történet. Hosszú hetek megbeszélései, szervezkedései előzték meg a tábort, s az igyekezet, hogy ami először csak egy adatként indul Borbás Bence Excel-tábláján, az majd lehetőleg vidám programmá váljon.
Augusztus 16-án reggel indultunk a Keleti pályaudvarról. Jó volt elnézni a színes kavalkádot, ahogy álmos, kissé megszeppent, de lelkesnek tűnő gólyák sokasága hömpölygött végig a peronon. Remek ötletnek bizonyult, hogy minden diák, egy, az osztályának kiadott színű pólóban jöjjön a táborba. 7/A sárga, 7/B piros, 9/D zöld, s 9/E kék. Számunkra mérhetetlenül megkönnyítette a kezdeti személybeazonosítást, bár Rolanddal majdnem elrángattunk egy ötödikes kisfiút is a táborba, aki pechjére zöldben volt, és csak az anyja erélyes tiltakozására vettük észre, hogy mintha valami tényleg nem nagyon stimmelne a magasságával. De mindezen felül az összetartozás érzését is erősítette, hiszen ez volt az egész fő célja: hogy ismerkedjenek az iskolával, de legfőbbképp egymással. Őszintén bevallom, hogy egy kissé zavarban voltam, amikor a vonatúton, hogy ne csak bámuljunk egymásra, mint lufiárus a nyílzáporra, valamiféle beszélgetést kellett kezdeményeznünk. Mivel a „szép időnk van, nemde?” kérdést azért mi is eléggé gáznak éreztük, ezért egy bemutatkozással, s a hasonlóan béna „na és te miért jöttél az Istvánba?” témával nyitottunk. De hatott. A társalgás elindult, s ők egyre kevésbé színlelt érdeklődéssel kérdezgettek minket az iskoláról, mi pedig válaszolgattunk nekik.
Aztán az állomáson, a buszra várva már elkezdődhettek a játékok. Itt Timinek volt két remek ötlete. Az egyik egy, a tábor egész idejére szóló gyilkosos játék volt, ahol a galád tettesek (első körben Bence, s Réka) a tőlünk kölcsönkapott alkoholos filccel igyekeztek hidegvérrel és észrevétlen halálos x-et rajzolni áldozatuk kézfejére. Bence inkább a hidegvérre helyezte a hangsúlyt, semmint az észrevehetetlenségre, ugyanis első áldozatát rögtön egy másik játékhoz beállt kör közepén szerezte. Rövid úton kötelet kapott. Réka ezzel szemben szép csendben tevékenykedett. Végül azonban az ötödik áldozata után kénytelen volt „öngyilkosságot” elkövetni, ugyanis a többieknek feltűnő lett, hogy akivel félrehúzódott valahová, az kis időn belül távozott az élők sorából. Csak a sajnálatos eset után jöttünk rá, hogy egy súlyos játékvezetői bakit is elkövettünk, ugyanis megfeledkeztünk arról, hogy ő előtte még Petit, a péket is megölte, így tulajdonképpen megnyerte a játékot. Posztumusz győztesnek nyilvánítottuk. Ezek után próbálkoztunk még egy körrel, több gyilkossal, de olyan sok és színes egyéb program volt, hogy ez besült félúton.
Timi másik állomáson született ötlete nem kifejezetten játék volt, inkább ingyenes hülyülés, de tény, hogy senki nem állta meg nevetés nélkül. Ez pedig nem volt más, mint a „Helló, Béla vagyok!” Aki ismeri, az tudja, miről beszélek.
A táborba érkezve, a szobák elfoglalása, s a kipakolás után először kezdtünk az egyszerűbb ismerkedős játékokkal, majd haladtunk a nagyobb odafigyelést igénylő, de remek csapatépítő szórakozásokkal. Már a bizonytalan névmondások, a fejen koppanó újságpapír is hatalmas derűt okozott, hát még a húsz teli torokból ordított „Adj, király, katonát!” meg „ha van bennetek cucc!” Még mindig nevetnem kell, ahogy visszaemlékszem Balázsra, s maroknyi csapatára, ahogy szűnni nem akaró lelkesedéssel fordítottak a játék menetén, vagy ha eszembe jutnak a harci puszin folytatott elszánt küzdelmek.
De folytak a központi szervezésű programok, vetélkedők is. Napközben tőzsde, foci, zászlókészítés, osztályinduló. Valamint ott volt a strand, melynek vize még mindig kissé hideg, kissé iszapos, kissé büdös, de változatlanul örök favoritnak számít. Emberi piramisépítés, dobáld-a-tojást-anélkül-hogy-leesne verseny. Esztelen vízibomba-csatározások, egymás nyakába mászás, s a másik letaszítása. Napfény, fürdés, kacagás. Esti programként sulifoglaló, éjszakai ébresztés, s a bizonyos osztálytánc.
De nekem mégis az tetszett a leginkább, ahogy a szemeim előtt valósult meg az, amiért a gólyatábort évről évre megrendezik. Vagyis láthattam, ahogy egy rakás, különböző iskolákból jövő, egymás számára addig tök ismeretlen ember hogyan válik egy baráti, jól működő kis csapattá, valódi osztállyá. Tanúja lehettem, hogyan tesz bele mindenki minden tőle telhetőt a közös cél érdekében. Lévén az az, hogy minél több vizet merítsünk az osztály vödrébe, hogy elkészüljön egy zászló, vagy hogy lemehessünk a strandra még egy fél órára, elpróbálni egy rémes Júlia-számra összeverejtékezett tánc tetőpontját.
Zárásul: megérte-e „visszamenni” a gólyatáborba? Megérte-e a felhőtlen szórakozással és nevetéssel eltelt három nap? Megérte-e a rengeteg új barát? Meg hát.
Andris