A szoba pici volt és sötét. Csupán egy kis ablakon szűrődött be némi fény.
A fiatalember odasétált az ablak alatt álló, régi, fából készült székhez. Levette katonasapkáját és ráakasztotta a szék támlájának jobb sarkára. A balra nem is akaszthatta volna, hisz azt valamiféle rágcsáló megrágta.
Hirtelen kopogtak az ajtón. Három gyors, fürge kopogás. a fiatalember hirtelen a régi, már-már szürkés, szú rágta ajtó felé kapta a fejét. Amint nézte, ahogy lenyomódik a nagy, rozsdás vaskilincs és nyikorogva-nyekeregve kinyílik a régi faajtó, rémület és szomorúság egyaránt tört föl benne.
Az ajtó mögül egy picinyke kis tip-top nénike bukkant elő, kezében parasztruhát tartva.
– Adjon Isten, fiatalember. No, ne legyen kend így megrémülve. Ezt a ruhát vegye csak fel. Katonaruhában nem járhat-kelhet olyan háborús vidéken, ahol a papír nélküli fiatal katonákat elhurcolják, vagy esetleg le is lőhetik.
A nénike letette a ruhát az ablak alatt álló, régi székre, kiment az ajtón, majd újra visszatért, kezében hatalmas dunyhával, ami alól alig látszott ki a picike néni. A fiatalember illedelmes, jól nevelt volt, ám annyira fáradtnak érezte magát, hogy még az egy helyben állás is nehezére esett. A nénike ripsz-ropsz megvetette az ágyat.
– Ha átvetkezett és megpihent, jöjjön ki, egyen valamit. Biztosan éhes. – azzal kedvesen mosolyogva ki is tipegett a nénike.
A fiatalember úgy zuhant le a vaságyra, mint ágyúgolyó szokott a földbe zuhanni kilövés után. Bár koszos ruhában nem akart befeküdni a szépen megvetett ágyba, a fáradtság mégis nagyobb úr volt rajta, és azon nyomban elszenderült.
Nem aludhatott sokat, tán egy-két órát, mégis élettel telibben ébredt. Levetette katonaruháját, és magára öltötte a paraszti gúnyát.
A nyikorgó faajtón kilépve pár lépcsőfok vezetett fel, egyenesen a konyhába. Az asztalt már megterítették. Kikészítve hurka, kolbász, burgonya, kenyér és víz. Az asztalmál már ott ült a kedves kis nénike, az egyik asztalfőn pedig egy nagybajuszos öregúr. A másik asztalfő is meg volt terítve, de ott még nem ült senki.
A fiatalember megállt az ajtóban, illedelmesen köszönt, majd a még üresen maradt asztalfőre ültették.
Mikor hozzákezdtek az evéshez, a nagybajuszos öregúr kérdezgetni kezdte a fiatal férfit.
– És hogyan jutott el ide kend katonaruhában, ahol ilyenkor ifjak nem járnak.
– A katonaságban, ahol szolgáltam, azt ígérték, hogy akinek családja van, azt hazaengedik. Mikor mentem engedélyt kérni a távozásomra, hogy hazamehessek, egy ápolónő mondta, hogy gyorsan menjek el, amíg még lehet, mert papírt nem adnak. Visznek ki mindenkit Németországba. Így éjszaka kiszöktem és elindultam. Mentem a családomhoz Egerszegre, de nem találtam őket ott. Mondták a falubeliek, hogy elmenekültek. Siettek Dobriba. Születik harmadik leányom, Rozália. Hozzájuk sietek én ennyire.
Ahogy a férfi tovább mesélt a nehéz útjáról meg a családjáról, az idős házaspár csak mosolyogva hallgatta.
Bertalan Adrienne