Mikor a dédnagypapámat a II. világháború idején elvitték az orosz hadifogságba, biztos nem gondolta, hogy egy családi anekdotával és egy igazi kinccsel tér onnan haza.
Ha a fogságban ételt kaptak, azt csak kanállal lehetett megenni, így neki és a barátjának nagy szerencséje volt, hogy vittek magukkal. Ez a kanál nagyon csillogott, így az egyik katonának megtetszett, és elvette tőle. Betette a többi elkobozott tárgy közé, így a dédnagypapám nem tudott enni. Addig idegesítette az őrt, hogy hozzon neki egy másik kanalat, amíg az meg nem elégelte, és elvezette őt a kincstárba. Ezt mondta neki: Itt van ez a kanál, fogja és tűnjön a szeme elől, ne is lássam többé. Azzal átnyújtott neki egy piszkos, fekete kanalat. A dédnagypapám, ahogy elment, az első pocsolyánál letérdelt, és megmosta a kanalat. Ahogy lemosta róla a sok koszt, egy csillogó ezüstkanalat tartott a kezében. Mikor hazaért, elmesélte ezt a családjának, és minden hónapban egyszer ezzel ette az ebédet. Nincs még egy ilyen szerencsés ember, aki az orosz hadifogságból egy ezüstkanállal tért haza.
Most a nagyszüleimnél van egy képkeretben, és mindig, amikor ott járok, felpillantok, és ez a történet jut róla eszembe.
Tardi Marcell