Szokásos hétfő reggeli dupla matekfakttal in
dult a hét. Ez a két óra mindig a felébredésről szól. A végére már biztosan kinyílik a szemünk, felfogjuk, hol vagyunk, mit tanulunk, és tudatosul bennünk, hogy ez is egy új nap, egy új hét kezdete. Nem volt ez másképp ma sem. Az óra második felében már éberen poénkodtunk azon, hogy hiába mondják, hogy szombaton rendes tanítás lesz, addigra úgyis kiderül, hogy rövidített órák lesznek. Mindig így van.
Éberen hallottuk a kicsöngőt is, amit a jól ismert szaggatott csengetés követett: tanárhívó. Pedig ilyenkor sosincsen tanárhívó. Biztosan a szombati rövidített órák – nevetett mindenki. A teremből kiérve, a lépcsőn befordulva, a saroktól nem messze egy fekete vasasztal állt a fal mellett, üveglappal. Kissé útban volt, nem is értettük, még nevettünk is rajta, hogy mit keres ott.
A harmadikon, a félhomályos folyosón vártuk a németórát. Becsengettek. Eltelt tíz perc, még mindig semmi. Márpedig a némettanár sosem késik. Tanárhívó sem szokott ilyenkor lenni. Valaki kitalálta, hogy biztos tűzriadó van. Aztán valaki mondott valami egészen mást: valaki öngyilkos lett. Senki sem vette komolyan. Jönnek a tanárok, mindenki komor. Nem értjük. Menjünk a termünkbe, rendkívüli osztályfőnöki óra. Pláne nem értjük. Sosem volt még ilyen.
Ahogy lépcsőzünk le a harmadikról a földszintre, még mindig nem értjük, pedig a megoldás ott van előttünk. Senki sem fogja fel igazán. Leülünk a termünkben, sosem volt még ekkora csend. És az osztályfőnökünk el-elcsukló hangon elmondja: a hír igaz. Tényleg öngyilkos lett egy diák. Hidegzuhany. Mégsem indult ma mindenkinek egy új hét.
V
alójában ekkor még fel sem fogtam az egészet. Nem volt mihez kötnöm az öngyilkosságot. A részletektől vált igazán hátborzongatóvá az egész.
Szombaton.
Otthon.
Kötéllel.
Álszentség lenne azt állítani, hogy hiányozni fog: nem is ismertem. De nem az számít, hogy egy osztályba jártunk-e, hogy köszöntünk-e egymásnak a folyosón. Még csak nem is az, hogy tudtam-e a nevét. Csak az számít, hogy ember volt. Megismételhetetlen ember. Egyszeri élettel.
Rengeteg tanulságot le lehet vonni a történetből. Figyeljünk a jelekre. Értsük meg egymást. Az élet a legfontosabb érték. Minden problémát meg lehet oldani. És ezek mind-mind nagyon fontos tanulságok. Tényleg! Nekem mégis más a fő tanulsága ennek az egésznek: hogy mennyire nem igaz, hogy körülöttünk úgysem történik ilyesmi.
Az üveglapos vasasztal most is ott áll az aulában. Rajta egy fénykép, és sok mécses. És feketébb, mint valaha.
Nyugodj békében!
Szkupien Peti
Forrás: Facebook