Izgatottan ébredtem a reggel. Ugyan, még nem tudtam, hogy mi vár rám, abban mégis biztos voltam, hogy szép emlékeim lesznek a mai napról. A nap végeztével ez be is bizonyosodott. De menjünk csak szépen sorjában.
Azt tudni kell, hogy az iskolánkban minden évben szerveznek a gólyáknak patronálást. Ez abból áll, hogy délelőtt egy kihívást kell teljesítenünk, ami ebben az évben is igen mókásra sikeredett. Délután, pedig egy kijelölt helyen (a mi esetünkben ez a harmadik emelet volt) csapatfeladatok várnak minket.
Az elején már említettem, hogy nagyon fel voltam pörögve. Ez kihatott a reggeli utazásomra is. Néhányan, ugyan elég furán nézhettek rám, végül is nem minden nap lát az ember egy zöld felmosó vödrös kamasz lányt, aki tancuccait a vödörbe pakolva cipeli (igen, ez volt az egyik kikötés). Ehhez még hozzátartozott, hogy egy hatalmas tál sütemény is volt nálam a délutáni partira. A vonaton és a buszon is furcsán méregettek, de ez engem egy cseppet sem zavart, tudván, ma nagyon jó dolgok várnak rám.
Az iskolába beérve, bepakoltam a szekrényembe a felesleges holmijaimat, majd a mosdóba mentem. Itt már vártak a barátnőim. Éppen izgatottan ecsetelték a mai nap lehetséges történéseit. Gyorsan átöltöztünk pizsamába és már készen is voltunk. Hát igen. A mi kihívásunk/feladatunk az iskolatáskát helyettesítő vödör mellett még az volt, hogy egész nap pizsamában kell mászkálnunk a folyosón, valamint órára is így kell beülnünk. Az egészet úgy fogtam fel, mint egy játékot. Előre elhatároztam, hogy nem fog érdekelni a felsőbb évesek csípős megjegyzése. Kellemesen csalódtam. Nem, hogy nem szólogattak be, de még nem is nevettek. A mosdóból kilépve először meglepő arcokkal találtam magam szembe, de egy idő után mindenkinek leesett, hogy mi gólyák vagyunk. Mosolygó szempárok kíséretében mentünk az egyes órákra. A „nagyon bátor” diákok még oda is jöttek hozzánk megdicsérni a szerelésünket. A nap első fele ilyen vidáman telt el.
Az utolsó két óránk úszás volt, onnan jöttünk vissza a délutáni programra. Mindenki lepakolta a cuccait, majd sietve bementünk a büfének kijelölt terembe. Itt a 10. d-sek már vártak minket. Az asztalokon az általunk hozott sütik, kekszek és chipsek voltak kipakolva. Négy fős csapatokba kellett rendeződni. Miután ez megtörtént, minden csapatkapitány húzott egy cetlit, amin a különböző állomások nevei szerepeltek. Szépen sorban végigjártuk az összeset. Voltak nehezebb és könnyebb feladatok. Sokat nevettünk. Hogy pontosan milyen feladatok voltak, azt nem fejteném ki bővebben, hiszen a következő generációknak is lehetnek hasonló feladataik, a poént pedig nem szeretném lelőni.
A verseny végeztével (ugyanis, mint ez utólag kiderült, versenynek számított), jól teletömtük magunkat a hozott édességekkel, és vártuk az eredményhirdetést. Nem is kellett sokáig várnunk. A patronálás egyik szervezője ráállt a padra, és csendre intett minket. Izgatottan vártuk az eredményeket. A csapatunk a második helyen végzett. Kiosztották a megérdemelt ajándékokat, majd következhetett a buli. Bekapcsolták a zenét, és mindenki a terem hátuljában kialakított tánctérre vonult. Itt mi és a szervezőink is önfeledten táncoltunk. Kora este aztán vége szakadt a partinak. Mindenki összeszedte a holmijait, majd megköszöntük ezt a csodálatos délutánt.
Az iskola előtt várakoztam a szüleimre, miközben azon gondolkoztam, hogy milyen döntés is volt, ide, az Istvánba jelentkezni. Boldogan mosolyra húztam a számat, és tudtam, hogy jobb helyre nem is kerülhettem volna.
Balogh Kitti