Elültetni a jót

 Elültetni a jót – a pozitív élmények befogadása

Iskoláskoromban egy-két évvel fiatalabb voltam az évfolyamra járó többi gyereknél. Félénk, sovány, idétlen, szemüveges srác voltam. Semmi borzasztó nem történt velem, csak olyan érzés volt, mintha mindenkit egy üvegfal mögül figyelnék. Kívülálló, mellőzött, nemkívánatos, elnyomott voltam. Nem voltak olyan nagy gondjaim, mint sok más embernek, ám mindnyájunkban természetes igény él arra – kiváltképpen gyermekkorban –, hogy érezzük: észrevesznek és becsülnek. Amikor ezek az igények nem teljesülnek, az olyan, mintha üres levesen élnénk. Életben maradunk ugyan, de nem érezzük jól tápláltnak magunkat. Számomra ez olyan érzés volt, mintha űr lett volna bennem, mintha lyuk tátongott volna a szívemben.
Főiskolás éveim alatt azonban rábukkantam valamire, ami akkoriban rendkívülinek tűnt számomra, és ez a mai napig így van. Történt valami apróság, például az, hogy néhány srác elhívott magával pizzázni, vagy egy fiata
l nő rám mosolygott. Egyik sem nagy ügy. Ám azt fedeztem fel, hogy ha hagyom, hogy ez a pozitív tény ne csupán egy gondolat legyen, hanem pozitív élménnyé váljon bennem, és ezután együtt maradok az élménnyel legalább néhány lélegzetvétel erejéig anélkül, hogy elhessegetném, vagy azonnal mással kezdenék foglalkozni, az olyan érzés, mintha valami jó mélyülne el bennem és válna a részemmé. Gyakorlatilag magamba fogadtam a jót – alkalmanként tizenkét másodpercig. Rendkívül gyors, könnyű és élvezetes volt. És kezdtem jobban érezni magam.
Eleinte a szívemben tátongó lyuk olyan nagynak tűnt, mint egy üres úszómedence, ám miután naponta magamba engedtem az érzést, hogy befogadnak, megbecsülnek és törődnek velem, úgy éreztem, mintha néhány vödörnyi víz került volna a medencébe. Napról napra, vödörről vödörre, hónapról hónapra fokozatosan töltögettem az űrt a szívemben. Ez a gyakorlat javította a kedélyállapotomat, és egyre nyugodtabbnak, vidámabbnak és magabiztosabbnak éreztem magam.
Évekkel később, miután pszichológus lettem, rájöttem, hogy miért okozott olyan jelentős változást bennem ez a látszólag jelentéktelen gyakorlat: belső erősségeket szőttem bele az agyam, az elmém és az életem szövedékébe – más szóval „boldogságra huzaloztam” az agyamat.

Az alábbiakban Rick Hanson Sírjak vagy nevessek? könyvéből származó részletek