Nassfeld sítábor

A taláindexlkozó reggel negyed nyolc körül lehetett, de nem tudom már pontosan, csak arra emlékszem, hogy nagyon koránra esett. A suli előtti tömeg már nagyjából ismerős volt, aki eljött a sítábori tájékoztatóra, azt meg is ismertem… mint mondtam, nagyjából.
Bár az ismerősök nélkül sem vesztünk volna el, a sok táskával és gyanúsan hosszúkás alakú zsákokkal felszerelt gyerekekből sejteni lehetett, hogy igen, ezen a héten vasárnap indulunk. Nem néztük el a naptárat.
A várakozást nagyon hosszúnak éreztem, és minden egyes fejlemény hatalmas lépésnek tűnt. Megérkezett a busz, megérkeztek az osztálytársak, elkezdhettük pakolni a cuccokat, majd végül elfoglalhattuk a helyeket a buszon.
Ahogy körbenéztem, még az induláskor i20170130_114152s csupa álmosan pislogó szemet láttam. Aki hamar el tudott aludni, az szerencsés volt, de nem kellett nagyon sietni, ugyanis az út majdnem kilenc óráig tartott.
Az úti cél Nassfeld volt, egy Olaszország határán, de még Ausztriában terpeszkedő nagyobb sípálya.

Este hat körül érkeztünk meg, ahogy a kis faluban lelassított a busz egy gyönyörű, sárga ház mellett, bizakodva néztünk össze. De aztán jobbra fordultunk, és megláttuk a szállónkat a másik oldalon.
Első ránézésre nagyon aggasztónak tűnt, bár így utólag nem is volt szörnyű, sőt! Az ágyak kényelmesek voltak – mondjuk nem én aludtam felül…-, nappali is jutott nekünk, a radiátor ontotta a meleget, a fürdő pedig… egyedi kialakítással bírt. Igaz a zuhanyzó egybeolvadt a nappalival –valahogy hiányzott az egyik fal-, de harmadik napra meg lehetett szokni.20170130_114146A vacsora finom volt, de a legemlékezetesebb még mindig a repeta. Mindig mindenből akadt még néhány adag, legtöbbször le kellett beszélnünk a kedves szakácsot, hogy ne adjon többet.
Na de ne szaladjunk ennyire előre!

Mikor megérkeztünk, kiosztották a szobákat, de ezt senki nem vette véglegesnek. Mindenki szervezkedett, osztott-szorzott, és végül szinte minden csapat más szobában kötött ki. De megoldottuk!
Aznap már csak egy este nyolcórai megbeszélés volt, ahol bemutatkoztak a síoktatók, elmondták nekünk a sí kreszt, többek között, hogy hogyan lehet alulról és felülről előzni, majd meghirdették fél órával később kezdődő közös éneklést az étkezőben.
A közös programokról csak annyit kell tudni, hogy minden nap voltak, és mindig más szervezte. Egyik nap például a 10.B állított össze nekünk egy fele-sem-igazat. A programok nem voltak kötelezőek, csupán azok mentek le, akik éreztek magukban elég erőt az utazás, vagy az egész napos síelés után. Mindig akad lelkes jelentkező.
Az első napos érkezésünk után mindenki felvonult a szobájába. A takarodó fél tizenegy környékén volt. Hihetetlen, hogy mennyire képes leszívni a nyolc óra egy helyben ülés!

Akik sokszor többször síeltek már Nassfelden, csupa jót meséltek, de ha felnézünk, a honlapon is hasonló csalogató képet és szöveget találunk… persze németül. Ám az első napunk tényleg olyan volt, mint a képeslapokon. Ragyogott a nap, tiszta volt az ég, és csillámlott a levegő.
Ekkor osztottak be minket a csoportokba, eldöntötték, hogy ki számít kezdőnek – ennél a csoportnál nem voltak nagy viták-, kik az újrakezdők, kik a haladók, és k20170130_114202ik a profik.
Ahogy én elnéztem, az első nap még nem nagyon voltak változások, akit ahova beosztottak, ott maradt. A későbbi napokban azonban igencsak megváltozott a csoportok összetétele. Volt, aki a tudása miatt került  feljebb/ lejjebb; akadt, akik csak egy napra változtatta meg a csoportját és olyan is, aki szerintem csak eltévedt.

A beosztás után mindenkinek következett az oktatás, aminek az időpontja a csoportoknál eltérőek voltak. A kezdők egész nap gyakoroltak; a kettes és a négyes csoportnak ugyanaz az oktatója volt, így felváltva volt nekik délelőtt vagy délután foglalkozás. Egyedül a hármas csoport lehetett benne biztos, hogy reggel kezdenek a tanulással.

Mikor pedig délben jelzett a belső óránk, hogy itt az ideje enni – a tanárok előre megmondták, hogy időzítsük ezt az érzést dél és egy óra közé-, az egész csapat leült ebédelni.
Az első két nap a főfelvonó egyik állomásán lévő hüttében ettünk – bár inkább egy étteremhez hasonlított, nem pedig egy kicsi, szűkös, sötét és hangulatos faházhoz-, ahol nehéz volt élelemhez jutni. Nem csak az jött jól, ha tudtunk németül, de roppant határozottnak is kellett lenni. Sokan voltunk, az egyes pincéreknél pedig vagy csak rendelni, vagy csak fizetni lehetett. Igen önérvényesítőnek kellett lenni ahhoz, hogy a pincér odaforduljon felénk, akár a rendelésről, akár a törvénnyel nem ütköző távozásról volt szó.
Itt összetalálkozhattunk néhány ismerőssel vagy tanárral a másik sítáborból, bár túl sok csevegésre nem volt idő, lekötött minket az, hogy rendelhessünk… de ezt már meséltem.

A második 20170130_135955nap után már nem mehettünk az ottani étkezdébe, helyette egy másikat választottunk, a hegy tetején. Erről csak annyit mondtak nekünk, hogy lefoglalták az egész hüttét, és ezért kellett máshova mennünk.
És szerintem ez volt az egyik legjobb döntésünk. A hegyen lévő hütte tényleg hütte volt, fából épített kis ház, hangulatos kandalló, kis eldugott asztalok, párnával. Még az illat is más volt, nem beszélve a kiszolgálásról!

Na de ebéd után mentünk is tovább, várt minket a szabadsí. Akinek kedve volt hozzá, kisebb-nagyobb csapatokban mehetett szabadon a pályákon, de aki úgy gondolta, maradhatott a tanárok felügyelete alatt, vagy kapcsolódhatott az egyik csoporthoz, akinek éppen délután kezdődött az oktatás.
Egy dolog azonban a sok közül mindenkire vonatkozott: fél ötre lent kellett lenni a gyülekezőpontnál, a buszmegállóban. Ebből komoly probléma nem volt, csupán az első nap értek oda néhányan szűkösen, pont a busz indulásakor.

w_400.h_260.q_100rülések sajnos voltak, mi sem úszhattuk meg őket, hiszen a síelés egy veszélyes üzem. Agyrázkódás, egy-két fájó végtag és térdficam is akadt a táborban. Nem minden baleset volt szerencsés, de igaz a mondás, hogy veszélyesebb síelni, mint otthon újságot olvasni.

Az utolsó nap még tervben volt egy rövid síelés, igaz nem Nassfelden, hanem egy kisebb pályán, de az időjárás, élén az esővel úgy döntött, hogy hamarabb hazaküld minket.

A korán érkezésünk biztosítéka volt még egy esemény meghiúsulása. Ugyanis a tanárok az elmaradt délelőttöt egy meglepetés programmal szerették volna pótolni. A tervek szerint ellátogattunk volna a Klagenfurt mellett lévő Minimundusba, ahol híres építmények kicsinyített változatát nézhettük volna meg, ám a tél és a hideg miatt a művek nagy része le volt takarva. Így a néhány órás pihenő helyett tíz perc után újra elindultunk, és a hosszú utazás után már este nyolckor az iskola kapuja előtt álltunk.

A sötétben még csatárláncban kipakoltuk a táskákat és síléceket a buszból, majd a búcsúzkodás után szétszéledt a társaság. Hazafele menet szerintem nem sok diák akadt, aki pihentette volna a száját…

Gyöngyösi Sára

Szólj hozzá!