Német csereút

Tavasszal két teljes hetet tölthettem egy német kislány és családja társaságágában. Ez az időszak igencsak tanulságos és felejthetetlen volt számomra. Fél hónapig csak német szavakat hallani, német szokásokhoz igazodni egészen új élményt jelentett. Ebből persze adódtak vicces és kevésbé vicces történetek.

A két hétből az elsőn itt, Magyarországon maradtunk, majd a másodikon kimentünk Németországba.A lány, akivel én kerültem össze, igazán aranyos volt. Folyton mosolygott, és megértette, hogy milyen nehéz nekünk egy idegen nyelven beszélnünk. Mondta, hogy tudja, milyen érzés, hiszen ő is tanul más nyelven. Ettől függetlenül mégis furcsa volt neki, hiszen teljesen más, ha valaki az anyanyelvén beszél egy más országból érkezővel, mintha ő beszél tanult nyelven egy vér profival. A legelső furcsaság a fürdés volt, ugyanis a németeknél nem mindenki támogatja a mindennapi tisztálkodást. Ők mosakodnak egy héten kétszer, de véletlenül sem többször. Félreértés ne essék, nem voltak büdösek, és ezen én is csodálkoztam. Hogyan csinálják? Nem tudom, de nekik sikerült ilyen kevés tusolással illatosnak maradniuk.

Étkezési szokásaik között nem volt nagy különbség, legalábbis nálunk. A lány csak fehér kenyeret nem evett, azon kívül mindent. Még az ismeretlen ételekre is nyitott volt. Ízlett neki a töltött paprika, illetve a magyaros gulyásleves, ám a többivel nem jött ki ennyire jól. Megtanítottuk neki azt, hogy „Köszönöm, nem kérem.” A hét végére már majdnem felismerhetően mondta ki. Azt tapasztaltam, hogy főleg az „á” és az „a” közti különbséget nem érzi. Ilyen volt még az „e” és az „é” és talán az „ö” és az „o”. Mássalhangzók közül pedig az „ny”. Mindig „nj”-t mondott.

Bár én személy szerint azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán meg tudja jegyezni azt, amit mondunk neki. Ezek többségében jókedvű dolgok voltak, ám a különbségek nem feltétlen azok. Egyszer például gyalog jöttünk haza egy városnézésből.  Vidáman beszélgettünk, amikor elértünk egy zebrához. Én automatikusan megálltam, hiszen láttam, hogy jön egy autó, s azt is tudtam, hogy nem fog megállni. A német lány azonban teljes nyugalommal lépett le, hiszen ő megszokta, hogy az sofőrök kivétel nélkül mindig fékeznek az ilyen esetekben. Az autós szerencsére időben kapcsolt, és nekem is sikerült egy kicsit visszarántanom, így nem történt semmi. A kocsi dudált egyet, majd továbbment. A lány döbbenten nézett rám, én pedig ugyanúgy rá. Utána persze mindkettőnk nagyban magyarázkodott, hogy náluk így, nálunk meg úgy, és végül letisztáztuk ezeket.

Németországban meg én voltam az, aki ilyen elképzelhetetlen dolgokat művelt. Így van ez mindig. S bár történek kevésbé jókedvű dolgok is, bennem ez a hét mégiscsak pozitívan maradt meg.

A család Miesbachban lakott, Münchentől délre. Az első napon egy igazi bajor specialitással fogadtak, az úgynevezett Leberschinkennel. Ez lefordítva májsonkát jelent, de én félreértettem, és Lebenschinkenek, azaz az élet sonkájaként azonosítottam. Beleharapva persze rájöttem, hogy valami nem stimmel, hiszen én egyenesen irtózom a májtól. A család pedig nevetett, hogy ők szóltak.

Aznap még történt egy-két említésre méltó dolog.  Vacsora után a család belelendült a beszélgetésbe, én pedig csak pislogtam, hogy miről van szó, és próbálkoztam, hátha sikerül megragadnom a lényeget, de nem kellet három perc, s máris feladtam. Semmit nem értettem, így reménytelennek láttam, hogy figyeljek. Belemélyedtem az előttem lévő májszeletbe, s villámmal elkezdtem piszkálni. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy mindenki elhallgat. Feltekintek, és látom, hogy mindenki engem néz. – Na, mi történt? Kérdezem félig hangosan. Ezt persze nem érthették, viszont az apuka segítségül újra feltette a kérdést, ami nekem szólt, de én ugye nem figyeltem. Bár ezzel sem segített sokat, ugyanis a kérdés így hangzott: – Na és Sára, te mit gondolsz róla?

Összességében azt kell mondanom, hogy nagyon rendesek voltak. Lehet, hogy csak én kaptam ki jó családot, de ahogy elnéztem, a környéken mindenki nagyon rendes volt. Ugyanis sikerült a lány osztálytársaival is megbarátkoznom, így nem csak egy németnek köszönhetem azt, hogy ilyen emlékeim maradtak.

Sára