A gólyatábor előtti napokban lázasan kutattam mindenféle információ után, hogy legyen esélyem majd túlélni az ott töltött három napot. Felmentem az iskola honlapján található SzigMa újságra, és elolvastam az ott bejegyzett dolgokat. Ezen kívül riasztottam a rokonságot, a barátokat, ismerősöket.
A legtöbbektől csak egy tanácsot kaptam: – Ne menj be sötét szobába! Soha! Ám volt olyan, aki részletesen beszámolt az összes lehetséges dologról. Az ijesztgetéstől a nevettetésig. Így hát ezek alapján képzeltem el az előttem álló három napot:
A hetvennégyes troli megáll az iskola előtt, s kiszáll belőle egy csapat diák. Köztük én is. Legtöbbjük arcára kiül a megilletődöttség, de vannak köztük, akiknek fülig ér a szájuk. Természetesen én is hozzájuk tartozom. Az utcán még senki nem szól senkihez, talán azért, mert az izgalom túlságosan lefoglal mindenkit. Ahogy haladunk az István felé, egyre erősödő zajra leszünk figyelmesek, de hogy pontosan milyenre is, azt senki sem tudja. Én letudom a gólyák beszélgetésének, ám amint belépünk az épület óriási kapuján, megdől az elméletem. Nem a diákok csevegnek, hanem az új érkezőket zenével köszöntik. Pontosabban az Intim Torna Illegál Örökké c. dalával. Mi pont a refrénre lépünk be. Mindenki azonnal felélénkül, és lelkesen követjük az animátorokat, akik bevezetnek minket egy-egy osztályterembe.
A hetedik b-ből szinte mindenki egyszerre érkezik meg. Nem töltünk túl sok időt a teremben, egy gyors ismerkedés után már indulunk is a buszhoz, ami a második variáció szerint elvisz minket az egyik pályaudvarhoz, és azzal megyünk Soltvadkertre (az első verzió a helikopter volt).
A vonaton az egyik szerelvény csak a miénk, így kedvünkre hangoskodhatunk, vagy akár táncolhatunk is. Leszállva a vonatról még kell egy kicsit sétálnunk a közeli erdőig, ugyanis a sátrainkat ott állítjuk fel. Aznap már nem nagyon csinálunk semmit, csupán este rakunk tábortüzet, és azt körbeülve pillecukrot sütünk. A rémtörténetek sem maradnak el.
Este szinte senki nem mer elaludni, mert egy furcsa alak járkál a sátraink között. Valaki elkezdi, hogy ő az a bizonyos rém, amiről az animátorok beszéltek. Ezek után pedig már az egész tábor erről zeng. Hiszen ki ne szeretné a rejtélyes dolgokat terjeszteni?
Reggel persze minden kiderül: csupán egy macskát hajkurásztunk.
A cicának adunk egy fantáziadús nevet: Cirmi, s őt kinevezzük a tábor kabalájának.
Délután a szomszédos tóhoz megyünk le. A terv egyszerű, és mégis zseniális: kajakozni fogunk. Mindenkinek kötelező felvenni a mentőmellényt, ami végül is szerencsés szabálynak bizonyult, ugyanis az evezésből úszás lett. Ezt egy rövid vízi csatának köszönhetjük. A kajak persze tele van vízzel, amit nekünk kell kimerni. Ezen mi csak nevetgélünk, a táborvezető viszont – nem is tudom, miért − igen morcos arcot vág az esethez.
Miután készen vagyunk a munkával, indulunk vissza a sátrakhoz. Csurom vizesen baktatunk, és persze mindannyian holtfáradtak vagyunk. Aznap este még egy szörny sem veszi el a kedvünket az alvástól.
Másnap délelőtt főleg csapatépítő játékokat, feladatokat kell csinálnunk, amin végül a mi osztályunk szerepel a legjobban. A nyeremény sem marad el: választhatunk, hogy maradunk még egy napot, vagy megünnepeljük magunkat egy csokitortával. A leglogikusabb választás a tábor meghosszabbítása lenne, de sajnos a hasunk dönt: a torta elfogy, a plusz egy nap reménye pedig szertefoszlik. Talán túl szép is lett volna.
Az út hazafele gyorsan telik: beszélgetünk, telefonszámokat cserélünk, sőt, kitekintve az ablakon pont látunk egy őzikecsaládot is.
Az elképzelésem viszonylag pontos volt, hiszen rengeteget agyaltam rajta. Nem tudom, hogy ezeket az élményeket milyen lett volna átélni, de az, amit az animátorok szerveztek nekünk, felejthetetlenre sikerült.
Sára