Azt hiszem, ügyvéd leszek. Nem, várj, mégsem, inkább pszichológus. Ó nem, pszichológus nem, velük így is Dunát lehet rekeszteni. Legrosszabb esetben elmegyek valami rokon cégéhez, az sem a világ vége, nem igaz? Talán kimegyek külföldre dolgozni. Igen, karriert építek Bécsben, vagy Londonban, mi sem egyszerűbb annál! De mennyi idő kell hozzá, hogy sikeres legyek? Öt év, tíz év az egyetem után? Mikor megyek férjhez, mikor lesznek gyerekeim? Tessék? Jaj, ne haragudj, kicsit elkalandoztam. Válaszolva a kérdésedre, történelem fakultációra biztosan jelentkezem.
Úgy néz ki, lassan könnyebben zavarba hozza az embert a „Milyen fakultációt fogsz felvenni?” kérdés, mint mikor egy tréfáskedvű tanár órán megkérdezi, kit feleltessen? Ám az utóbbi esetben megtehetjük, hogy kínos hallgatásba burkolózva várunk, esetleg magunkban megfogadjuk, hogy a következő órára felkészülünk, ha most nem kell kimennünk a táblához, hiszen bármit is teszünk, a tanár felszólít valakit (jó esetben valaki mást, nem engem), és a probléma megoldódik. Ellenben az előbbi kérdésre valamikor – előbb vagy utóbb – muszáj kitalálnunk, milyen választ adjunk. Végül is a válasz egy, a jövőre nézve nagyobb terv talán kicsi, mégis fontos része lehet. És mi történik, ha a terv megvalósul? Gazdagok leszünk, boldogok, híresek, vagy egyszerűen csak elégedettek? Megannyi kérdés merül fel az emberben, és ami még rosszabb, legalább ötször annyi felelet.
Azt hiszem, a legtöbb korombelinek kétséges még, milyen hivatásnak lesz lelkes, vagy kevésbé lelkes művelője, és mégis – azzal együtt, hogy tudjuk egymásról, mennyire bizonytalanok vagyunk ezzel kapcsolatban – napi, de legalábbis heti rendszerességgel faggatjuk egymást arról, milyen fakultációra megy a másik. Ilyenkor egyesek megnyugodhatnak, hogy nem csak ők nem tudják még, mások pedig magabiztosan vágják rá a két leendő, emelt óraszámú tantárgyuk nevét. Ez utóbbiak többnyire elismerést, vagy néhány bosszús pillantást kapnak válaszreakcióként.
A döntés tehát koránt sem egyszerű (ha bárki mást állít, részemről nem hiszek neki). Ám szerencsére, vagy szerencsétlenségünkre az ilyen súlyú problémáknál nem egy, de legalább száz fogadatlan tanácsadó tűnik elő a semmiből, akik rögtön hasznosabbnál hasznosabb tippekkel látják el az embert, olyanokkal, amelyek magunktól bizonyára nem jutnának az eszünkbe. A személyes kedvenceim: „Olyasvalamit kellene csinálnod, ami érdekel.” Pedig direkt valami halál unalmas munkán járt az eszem! Vagy például: „ A lényeg, hogy legyen hozzá tehetséged.” Hm, nem akarok dicsekedni, de kevesen tudnak nálam helytakarékosabban pakolni. Árufeltöltőként komoly karriert futhatnék be. Esetleg: „Arra gondolj, hogy pontszámokat viszel a tárgyból, ne légy szentimentális!” Ó, ez nagy kár! Akkor megacélozom magam.
Szóval: ami érdekel, amiben tehetséges vagyok és abszolút racionális döntést kell hoznom.
Ketyeg az idő (vagy óra?).
Választanom kell.
Vajon megéri felnőttnek lenni?
Juhász Zsófi